A 2024. évi vezérigéről
Minden év elején imádkozunk azért, hogy Isten adjon az életünkbe egy olyan vezérigét, amely azt az évet bevilágítja, mintegy irányt mutatva. Mondhatjuk, hogy a 2024. évre egy „boldogmondást” kaptunk, bár az is igaz, hogy nem az evangéliumból, a hegyi beszédből, hanem a Jelenések könyve elejéről:
„Boldog az, aki olvassa és aki hallja ennek a próféciának igéit, és megtartja mindazt, ami abban meg van írva, mert az idő közel van!” (Jel 1,3)
Ebben a nehéz időben, amikor háborúkról hallunk és földrengésekről, amikor kihűl a szeretet, amikor olyan könnyedén a korunkra tudunk ismerni a végidők jeleiben, súlyos üzenete van annak, hogy a Jelenések könyvének elején boldognak mondanak minket, és érdemes feltennünk a kérdést, miért vagyunk mi boldogok?
A legelső dolog, amit meg kell értenünk, az magáról a Jelenések könyvéről szól, amit ma sokan a csapások és katasztrófák, a bekövetkező rettenetes vég jóslataként olvasnak. A szentíró – és a látomásokat adó Isten -, célja azonban ennek pont az ellenkezője volt! Az első nagy üldözések idején közzé tett szöveg körkörös formában többszörösen végig megy a már megtörtént, s majd ezután megtörténő eseményeken, a középpontba Jézus Krisztus - a „megölt bárány” -, és a hozzá tartozó szentek győzelmét állítva. Minden nehézség, fájdalom és gyötrelem közepette ez a hit, remény és szeretet valósága: győzött a bárány, eljön az új ég és föld, a mennyei Jeruzsálem, ezért tartsunk ki, mert a gonoszság ereje és győzelme csak időleges, végül pedig teljesen megszűnik!
A második dolog, amire rá kell döbbennünk, hogy milyen nagy kegyelemben van részünk, amikor bepillantást nyerhetünk a világtörténelem nagy folyamába és – a Szentlélek által megvilágosítva -, azt szemlélhetjük és értelmezhetjük. Ez a hívő keresztények kiváltsága. Mi nem bolyongunk tévelyegve a napok sodrában, sehonnan sehová tartva, hanem életünknek világos zsinórmértéke van, ami megmutatja életünk értékét, értelmét és végcélját.
Boldogok vagyunk, de csak akkor, ha nem csak olvassuk és halljuk – ez ma már bárki megteheti, a Biblia mindenki számára hozzáférhető -, hanem meg is tartjuk azt, ami abban írva van. Itt rögtön gondolhatunk a Jelenések könyve első fejezeteiben a hét egyházhoz írt hét levélre és az abban leírtakra. Ez hét példa arra, hogy a keresztény közösségek, miközben igyekeznek Krisztust követni, milyen kegyelmekben részesülhetnek, milyen kísértéseknek vannak kitéve, hogyan bukhatnak el és hogyan állhatnak fel újra. Jó dolog, ha ezek mindegyikét alaposan átelmélkedjük és szívünkre vesszük, hogy „mit mond a Lélek az Egyháznak”, kezdve attól, hogy Jézus Krisztus hogyan mutatkozik be a levélben, mit dicsér, mi a kifogása és annak mi lehet a következménye, végül pedig milyen ígéretet fűz a győzelemhez.
Példaképp: az első, az efezusi közösséghez írt levélben úgy mutatkozik be, mint „aki a hét csillagot tartja a jobbjában, aki a hét arany gyertyatartó között jár”. Elismeri fáradozásukat és béketűrésüket, ellenállásukat a gonoszsággal szemben, ugyanakkor az a panasza, hogy „elhagyták az első szeretetet” és emlékezteti őket arra, hogy térjenek vissza, különben föllép ellenük. A végső ígéret pedig számukra, hogy „a győztesnek enni ad az élet fájáról, mely Isten paradicsomában van!” (Jel 2,1-7)
(Ami engem illet, már ez az első levél is bűnbánatra késztet, hiszen hol vagyok én most a megtérésem idején megélt „első szeretettől”, amikor semmi más nem érdekelt, csak Isten, és minden napomat és éjszakámat neki akartam adni?)
„Az idő közel van!” Az Egyház kétezer éve olvassa ezeket a mondatokat, és biztos, hogy most kétezer évnyivel közelebb is vagyunk minden prófécia beteljesedéséhez. A Jelenések könyve elején olvasható „boldogmondás”, azonban nem általában az egész egyháznak szól, hanem személyesen nekem, nekünk, akik ezt most olvassuk. A mi személyes életünkben is egyre közelebb van a teljes és valódi találkozás Istennel. Ha máskor nem, hát halálunk pillanatában. A szívünk azonban leleplez minket. Vajon mi is reményteli várakozással várjuk, akarjuk ezt a pillanatot, mint ahogy a Jelenések könyve végén olvashatjuk a nagy felkiáltásban: „Marana Tha, Jöjj el Uram!” (Jel 22,20), vagy épp szorongva, félelemmel telve, a szorongató eseményektől és önszeretetünktől vezettetve?
Ha ugyanis Istent helyezzük életünk középpontjába, akkor ez a „közeli idő” nem csak halálunk pillanatát jelöli, hanem újra és újra jelenvalóvá válik szívünkben, életünkben, amikor megtapasztaljuk Isten jelenlétét és megerősítő szeretetét. Akkor Isten győzelmet arat a bennünk és rajtunk keresztül a környezetünkben és az egész világon.
Ebben az előttünk álló évben „Isten szeretete sürget minket”, hogy merjünk így élni, imádkozni és cselekedni, félelem nélkül, a Jelenések könyvében leírt győzelem bizonyosságával.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
