Három rövid, tanulságos történet
Az első történet arról, hogy mi a szabadság jele, a második arról, hogyan válhatnak hatékonnyá az imáink, a harmadik pedig arról, hogy Isten hagyja, hogy önhittségünk csapdájába essünk, de ki is húz onnan…
Az első történet. Most olvasok egy regényt, amiben a főszereplő drog- és szexrabszolga lányokat ment ki és visz rehabilitációs intézetbe. A jelenetben kint ül az intézet parkjában egy padon. „Ott aztán becsukom a szemem és egyvalamire fülelek. A szabadság egyetemes hangjára. Ami nem más, mint a nevetés.” (Charles Martin)
Ez a mondat szíven ütött. Milyen kevésszer hallom az iskolában a gyerekeket nevetni és látom a vidámságot az arcokon, hogy el tud tűnni az életünkből, családjainkból, munkahelyeinkről, közösségeinkből az öröm! Milyen szomorú, amikor (újra?) azért nézünk kabarét, sztendapot, mert ott felszabadultan nevethetünk saját nyomorunkon! Mi van velünk, keresztényekkel, ha közben azt olvassuk, úgy tudjuk, hogy Isten velünk létének, a Szentlélek gyümölcseinek felsorolásakor az első, a szeretet után rögtön az öröm következik?
A második történetet Emanuelle nővér könyvében olvastam. Ebben egy indiai anyuka, aki nagyon aggódik cukorbeteg kisfia miatt, mert az nem tudja fegyelmezni magát és cukrot eszik, elviszi a gyereket Mahatma Gandhihoz, aki szívesen fogadja is őket, elbeszélget a kisfiúval, aki boldogan és büszkén jön ki – de a cukor evéssel nem hagy fel. Az anyuka néhány héttel később megint visszaviszi a fiát Gandhihoz, az ismét elbeszélget a fiúval, és az ezek után már nem is eszik cukrot. Az anyuka nagyon örül, köszönetet mond és megkérdezi, mitől állt be a változás? Gandhi válasza: „Hogyan kérhettem volna ezt a gyereket arra, hogy tagadja meg magától a cukrot, amikor én magam is mindennap fogyasztok? Az első beszélgetésünk után elhatároztam, hogy én magam is megtagadom magamtól a cukrot, így megkérhettem a gyereket, hogy tegyen hasonlóképpen.”
Nos, talán ezért erőtlenek az imáink, erőtlen a kereszténységünk. Kedvenc bűneink között imádkozunk bűnbánatért és megtérésért, gyógyulásért és szabadulásért, elszántság nélkül akarunk győztesek lenni, igazság nélkül igazak, szeretet nélkül a Szeretet hordozói – így aztán persze, hogy kudarcot vallunk…
A harmadik történet most szombaton történt velem. Tokodon tartottunk lelki napot. Először voltunk ott, nem is jöttek sokan, azok egy része is csak a gyógyító misére, tehát nem vettek részt előtte az imán, nem hallották az előadást és a gyógyító mise előtti magyarázatot A program részeként az áldozás utáni csendben a bemondom a mikrofonba, ha az Úr mutat valami gyógyulást, vagy rámutat valami bajra. A mise végén pedig rutinszerűen meg szoktam kérni, hogy nyújtsa fel a kezét az, aki úgy érezte, hogy neki szólt valamelyik kijelentés, vagy gyógyulást tapasztal. Most is így tettem, bár előtte éreztem, hogy most nem kellene, nincsenek erre felkészülve/felkészítve a jelenlévők, de elhessegettem ezt a gondolatot – és önhittségemnek meg is lett az eredménye, senki sem nyújtotta fel a kezét. Még külön rá is kérdeztem az egyik kijelentésre, amit nagyon erősen éreztem, hogy van közöttünk valaki, akinek a szemén retinaleválás van… és semmi.
Az alkalom után a sekrestyében mondtam a plébános atyának, hogy úgy látszik, semmi nem igaz abból, amit mondok, csak hülyeségeket beszélek – szóval elég rosszul éreztem magam. Ekkor jött be két idős néni a sekrestyébe. Hallották, amiről beszélünk, és az egyik mondja a másiknak: hát neked van retinaleválás a szemeden, miért nem nyújtottad fel a kezed?! Mire a másik: Tudod, hogy nagyot hallok, nem hallottam semmit!
Utólag már ez csak egy megmosolyogtató és tanulságos történet arról, hogy Isten hagyja, hogy elbukjunk a saját ostobaságunkban, de ki is emel a sötétségből, de mindezt elkerülhettem volna, ha jobban figyelek Istenre… Különben a néni az egyik szervező volt, aki azt mondta, hogy már évek óta imádkozik értem – Isten áldja meg őt ezért, semmivel sem érdemeltem ki, csak az interneten keresztül ismer még húsz évvel ezelőttről -, így hát nekem is imádkoznom kell továbbra is az ő gyógyulásáért (s ha ti is kéritek érte Istent, meg is történik). Kalandra fel!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
