Gyermektörténetek az iskolából
Egy első osztályos kisfiú mondta: Gyula bácsi, én azért szeretem a horrorfilmeket, mert azok megborzongatnak. Nos, nem gondolom, hogy a mondatban szereplő „horror” és „megborzogat” szavak egy hatéves kisfiú aktív szókincséhez kellene, hogy tartozzanak és elképzelni sem tudom, mit gondolhatott a szülő, (vagy nagyobb testvér/rokon/jóbarát), aki a gyereket a filmhez engedte. Esetleg reménykedjünk, hogy csak henceg a fiú valamivel, amiről hallott de nem látott…
Mint ahogy valószínűleg annak az egyébként nagyon szép és kedves, jó kislánynak sem lehetett valódi tapasztalata – reméljük -, aki bizalmasan elmondta: Gyula bácsi, én már másodikos koromban csókolóztam… (Inkább gyerekes papás-mamás játék, puszival, reméljük…)
Egy másik elsős kisfiú azt mondta: Gyula bácsi, találd ki, mi a három kedvenc játékom! Én próbálkoztam kártyajátékkal, malommal, amőbával, de nem nyert. Aztán megnevezett három számítógépes játékot. Kérdeztem, nincs azokon tizenkettes karika véletlenül? (Ami azt jelenti, hogy 12 éven aluliaknak nem ajánlott.) Az nem számít – felelte -, különben is, a bátyám is játszik vele - hát kötjük villanypásztorra a gyerekeinket, mert akkor csendben vannak, nem zavarnak minket, nézik a tévét, a mesét, nyomogatják a számítógép billentyűit, „jót játszanak”. Én pedig azt veszem észre, hogy amikor mesét olvasok nekik és utána beszélgetünk róla, az osztály egy része nem érti a történetet, nem képes elképzelni a szereplőket és feldolgozni a mondanivalót! A tévé, számítógép, az erős képi világ ugyanis mindent „szájba rág”, nem dolgoztatja meg a fantáziát, nem készteti munkára az agyat – aztán amikor az iskolában szükség lenne ezekre a képességekre, kiderül, hogy fájón hiányoznak.
A józan ész és belátás különben sem erős még a gyerekeknél, a szülőnek és az iskolának kellene ezt kialakítani, segíteni. Olykor azonban a pedagógus is csak tanácstalanul széttárja a kezét: mit tegyen, ha a szülő behódol a legújabb divatnak, és a téli hidegben lyukakkal teli, tépett nadrágban engedi a gyereket az iskolába? Amikor a réteges öltözködés helyett van rajta egy haspóló és egy kabát? Vagy épp a negyedik osztályos tanuló letagadja a pulcsit, mert ő is divatos és menő akar lenni? (Aztán amikor azt mondom neki, hogy nem jöhet ki egy pólóban az udvarra, kénytelen lesz a portán ücsörögni játékidő alatt, hirtelen megtalálja a szekrényben…)
Volt olyan kedves, aranyos kislány, aki komolyan csodálkozott, hogy miért nem az történik, amit ő előre megmondott, hogy az legyen? Nyilván, ha otthon ő van a középpontban, és mindent meg akarnak neki adni a jó szülők (kissé félreértve a dolgokat), akkor ez a csodálkozás érthető, csakhogy egy harminc fős osztályban másik huszonkilenc gyerek is azt szeretné, hogy a dolgok az ő szájuk íze szerint történjenek. (Ez a kislány különben jó természetű, hamar elfogadta az „iskolai játékszabályokat”, de vannak olyan gyerekek, akiknél komoly problémát jelent, hogy nem tanultak meg alkalmazkodni, erőszakossá válnak, és elmagányosodnak az osztályközösségben.)
Még a ’90-es években írtam egy esszét (azt hiszem az Ökotájban jelent meg), az iskolai nevelésről, „Védelem vagy felkészítés” címen (benne van a Mérővessző kötetben is), amiben amellett érveltem, hogy ma már a valódi felkészítés az életre az, ha védjük a gyerekeinket és egy olyan teret alakítunk ki nekik - szabályokkal, elvárásokkal és e határok között aztán nagy szabadsággal -, ahol biztonságban érezhetik magukat és így tanulhatnak, növekedhetnek. Ma még igazabbnak érzem ezt. Azonban látnunk kell, hogy a világ egyre nagyobb nyomást helyez az iskolára, hogy az adja fel belső autonómiáját, védelmét és hasonuljon teljesen a világhoz. A szülő sokszor elvárja (!), hogy az iskola az ő gondolatai szerint nevelje a gyerekét, de közben oldja meg azokat a problémákat is, amiket ő „módszere” okozott. Jön az „amatőr szülő”, a maga néhány éves tapasztalatával előírja a „profi tanárnak” – aki esetleg már több évtizedes tapasztalattal rendelkezik -, hogy mit hogyan csináljon. És intézkedik, levelet ír, panaszra megy, a jogait hangoztatja, a túlterhelt tanár pedig este kilenckor, miután kijavította a dolgozatokat, még a szülői levelekre válaszol… (Ez nem rólam szól, én csak alsós napközis tanító bácsi vagyok, ilyen terheket a nálam erősebbek hordoznak…)
A gyerekek különben kedvesek, aranyosak, szépek. Van, akinek kedvező az iskolai környezet, szereti a biztonságos, nyugodt (világos szabályokkal körül határolt) életet, jól bírja a terhelést, élvezi a versenyhelyzeteket, akar és szeret tanulni. Vannak aztán, akik nehezebben tűrik a monotonitást, az egy helyben ülést - de bármennyit szemléltet, bármennyi érdekességet hoz is a frusztrált tanító, egyszer csak elő kell venni a könyvet és füzetet és meg kell oldani a feladatokat…
Nos, mi is csak felnőttünk valahogy, ők is felnőnek. Igaz, hogy amikor mi elsősök voltunk, négy óránk volt, utána ebéd és mehettünk játszani. Most az elsősöknek hat, olykor hét órájuk van (közte egy ebédszünettel), ami azt jelenti, hogy délután kettőkor, illetve háromnegyed háromkor végeznek, és utána még jön a házi feladat… Ennyi időt fegyelmezett munkával, padban ülve tölteni egy felnőttnek is nehéz feladat, hát még egy kisgyereknek!
Hogy gyerekeink felnövekedése milyen lesz, az rajtunk is múlik: megértjük-e, mire van szüksége a gyerekeinknek, a tanároknak, az iskolának, képes-e a társadalmunk biztosítani azokat a feltételeket, ami lehetővé teszi, hogy gyerekeink kevesebb sérüléssel és több örömmel növekedjenek fel közöttünk.
Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
