Csak az illúzióinkat veszíthetjük – egyházunk a statisztikák tükrében
A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint hazánk kevesebb, mint fele vallja, hogy bármilyen valláshoz tartozna. A katolikus keresztények száma megfeleződött tíz év alatt, 1%-os felajánlást pedig összesen 870 ezren ajánlottak fel egyházunk javára. Nézzünk szembe a valósággal és a csökkenés okaival:
Be kell ismernünk, hogy hazánk nem keresztény, de még csak nem is vallásos ország, akkor sem, ha bele vesszük a muzulmánokat, hindukat és minden, magát valamilyen módon vallásosnak gondoló embert. Az emberek gondolkodásmódját nem egy vallás, és nem is vallásos értékek határozzák meg. Ennek elfogadásához elég bekapcsolni a tévét és megnézni, milyen értékrend és viselkedésminta árad belőle. (Bár pártunk és kormányunk előszeretettel hangoztatja, hogy hazánk keresztény ország, de még az általa felügyelt, igazgatott média által szolgáltatott tartalom is messze áll ettől, olykor pedig kifejezetten ellene dolgozik ennek. Az Origo internetes portál – mint zászlóshajó -, vagy a TV2 a legnyilvánvalóbb példa a gyalázatos tartalmakra, a közmédiát pedig addig büntették sorozatosan hírhamisítás, gyűlöletbeszéd miatt, hogy a kormány megváltoztatta a törvényt, eltörölve a büntethetőséget..)
Mondhatjuk, hogy az egész világ ilyen, s a statisztikai adatok nyilvánosságra kerülésekor nyilatkoztak is egyházi vezetők, hogy a csökkenés oka az ellenséges világ (főleg persze a liberálisok, LMBTQ, stb.), ez a világtendencia – ami igaz is. Ne engedjünk azonban az egyszerű és könnyű magyarázatoknak, főleg ha ez önfelmentésünkkel párosul. Inkább számoljunk le néhány illúziónkkal és említsünk meg néhány problémát, ami hozzájárult egyházunk létszámának, de elfogadottságának, társadalmi rangjának csökkenéséhez.
Az egyik ilyen illúziója az egyházunknak az volt, hogy ha erős és nagy intézményrendszert épít ki, az majd segíti a hívők megtartását, sőt növelését. Óvodák, iskolák, templomok felújítása – és sportcsarnok, borászat, és ki tudja, mi minden még -, létesítése, működtetése kétség kívül hasznos tud lenni. Az azonban illúzió, hogy a keresztény iskolából majd szükségszerűen keresztény gyerekek jönnek ki, akik titokzatos módon védve vannak a világ hatásaitól. Ezzel szemben a keresztény iskolákban ugyanúgy megjelenik a drog, az alkohol, a pornó és a pedofília, mint a világi iskolákban, sőt a tanárok és szülők naivitása – ez nálunk nem fordulhat elő -, időnként még védtelenebbé teszi a gyerekeket (személyes példákból is tudom). Természetesen a jó tanárok, a hívő légkör, a rendszeres valódi ima nagy segítség, már ha van ilyen az intézményben… Lehet, hogy az erőforrásokat át kellene csoportosítani, és többet áldozni emberekre, közösségekre, és kevesebbet épületekre?
Ugyanilyen illúziónak bizonyult, hogy a kormányzati hátszél, a bőven áradó pénz és a jó kapcsolatok, a „beágyazottság” majd elfogadottabbá teszi az egyházat, és az embereket is nyitottabbá a keresztény igazságok felé. A politikai kereszténység – azaz a „keresztény” címke használata keresztény életmód nélkül -, azonban egyre inkább kontraproduktívvá vált, ahogy napvilágra került a „keresztény” politikusok, megmondóemberek romlott élete. Mert ha ez a kereszténység, akkor inkább nem kérünk belőle…
Fájdalmasan igazzá válik mindez, ha összevetjük a kormányunk által aktívan üldözött kisegyház és a katolikus egyház elfogadottságát, támogatottságát az egyházi 1%-os felajánlások tükrében. Az Iványi Gábor vezette Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség majdnem megduplázta a tavalyi bevételét és a javukra rendelkezők arányát is sikerült 46 százalékkal növelni. Eközben a Magyar Katolikus Egyháznál a növekedés 4,6%, azaz a tizede a másiknak, miközben összehasonlíthatatlanul több eszköz állt rendelkezésünkre a felajánlásra való biztatásra.
A probléma része persze az is, hogy rajtunk mintha fordítva lenne a „láthatósági mellény”. A katolikus karitasz is rengeteget dolgozik országszerte és a határokon túl, intézményeket tart fenn, segélyeket, támogatást nyújt a legszegényebbeknek, ez azonban nem, vagy alig látható a médiában. (Vajon miért, kérdezem, amikor a hazai média nagyobbik része kormányzati ellenőrzés alatt áll? Hogyna történhetett meg, hogy az Eucharisztikus kongresszus leglátványosabb, médiaképes részéről, a százezres fáklyás felvonulásról szinte semmi nem jelent meg a médiafelületeken?)
Nagy probléma, hogy a kereszténység kis szubkultúrává zsugorodott, nincs a társadalom számára mérvadó keresztény kultúránk. Nem születnek izgalmas gyermek és felnőtt könyvek, filmek, zenék, amelyek áttörnék a szubkultúránk falát. Milyen szomorú, hogy a társadalmunk tragikus kettéosztottságáról szóló, azt feltáró film teljes ellenszélben (szlovák segítséggel) készülhetett csak el, miközben milliárdokat szórunk el csókos haverok nézhetetlen alkotásaira! el kell ismernünk, hogy a „magyar kultúrkampf” eddig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Egyházunk pedig, amelynek a kiengesztelődés, a párbeszéd helyének és oszlopának kellene lennie, semmilyen mértékben sem tölti be ezt a feladatát. Mi lesz, ha a sok társadalmi feszültség robban és mi közben teljesen hiteltelenné válunk, mint kiengesztelők, gyógyítók? Kihez fognak fordulni az emberek?
Azt hiszem, fordítva ülünk a lovon. Ott, ahol megértőnek, türelmesnek és nagylelkűnek kellene lennünk, ott szigorkodunk és elzárkózunk, ahol pedig határozottnak és egyértelműnek – pl. a közösségi bűnök tekintetében -, ott meglepően engedékenyek, ami a világ könnyen kollaborációnak és haszonélvezetnek tekinthet.
Márpedig országunknak gyógyulásra van szüksége! Ki hozza el a gyógyulást és szabadulást, a kegyelmet, ha nem Isten népe? (Ezért lesz az idei, október 28-i Szeretet Földje Találkozó témája az Országgyógyítás, a személyes és közösségi gyógyulás és szabadulás útjait keresve, előadásokkal, családfa gyógyító misével és imaszolgálattal…)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
