Amikor feljutok a mennyországba
Írhatnám úgy is, hogy „ha” feljutok a mennyek országába – de Jézus biztosít minket a szavaival az evangéliumokban, hogy akik megvallják őt az emberek előtt, azt ő is megvallja a mennyei Atya előtt, és akik hisznek benne és a tanítása szerint élnek, azok már nem esnek ítélet alá. Ettől még persze van tisztítótűz, amit jobb lenne elkerülni, de ezt most tegyük félre. Szóval, amikor feljutok…
Kíváncsi vagyok, hogy Jézuson kívül – akiben bízom, hogy megsegít az Atya előtt -, ott lesznek-e a nagy találkozáskor a szeretteim: elhunyt családtagjaim (egyik se kárhozhat el!), illetve kedvenc szentjeim, akiket naponta zaklatok (nem mintha unatkoznának, de biztos, ami biztos…), Szóval, reményeim szerint ott lesz az édesanyám a Szűzanyával együtt, a hosszú sor elején, én pedig örülni fogok és sírni, mert hát mégis csak nagy találkozás lesz az…
És azt gondolom, hogy lesz ott fenn nekem is munkám bőven – a világegyetem még mindig tágul, egyikünk se fog unatkozni -, csakhogy ebben a munkában már nem lesz szenvedés és fájdalom, hanem öröm, és kreativitás és rácsodálkozás Isten gazdagságára, ami megmutatkozik a teremtett világon keresztül is…
Mert az biztos, hogy ennek a világnak minden szépsége és túlburjánzó gazdagsága, sokfélesége csak halvány árnyéka mindannak, ami odafent vár ránk. Ha pedig ez a megcsonkított, pusztuló és bűnökkel elsötétített világ ilyen szép tud lenni, akkor milyen az Éden, ahol még megvan az eredeti?! Ahogy a Szentírásban olvassuk: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme el nem tudja képzelni… Így van ez.
Azt tervezem, hogy odafentről végig nézem az egész emberi történelmet – idő lesz rá bőven az időnkívüliségben -, és a teremtés és teremtett világ minden csodáját. Szerintem bele fogok túrni az oroszlánok sörényébe és a hátukon fogok lovagolni…
Na és természetesen gondom lesz az itt maradottakra. Kérdezhetitek, hogy ugyan mit lehet hozzá tenni Isten szeretetéhez, mit ér a porszem a végtelenhez képest? Semmit. És mégis, egy kis szívószálnyi csatornát biztos tudok sikeríteni ebben a végtelenben, és ez a csatorna ide fog irányulni, vissza a földre, mindazokhoz, akiket szerettem és szeretek, hogy Isten kegyelme ezen keresztül pont ide folyjék és elárasszon mindenkit.
Pio atya azt mondta, hogy addig be se megy a mennyek országába, amíg minden lelki gyermeke be nem kerül. Én ilyet biztos nem tudnák mondani – kívül maradni, amikor bent is lehetek a Szeretet izzásában, ehhez olyan hősies fokú szeretet és önfeláldozás kell, ami Pio atyában megvolt, de attól tartok, bennem nincs -, de azért mindent meg fogunk tenni az összes rokonnal, baráttal és ismerőssel, minden szentekkel együtt, hogy minden lehetséges kegyelem megérkezzék a címzettekhez.
Amikor feljutok a mennyek országába.
De addig is itt, a földön, Isten országában téblábolva, ahogy épp sikerül, igyekezzünk előre haladni, mert amit itt hittel megragadunk, ami kincset a mennybe gyűjtünk, az lesz a mi örökségünk. Szent Ferenc annyit gyűjtött, hogy az ő százezerszeres termése mindmáig kamatozik, s műve folytatódik valószínűleg az utolsó pillanatig. Így van ez sok nagy szenttel és életművükkel. Ilyet mi nem tudunk összehozni, nem ez a mi sorsunk. De azért csak kapálgassuk a kiskertünket, serénykedjünk, mert Isten senkinek sem marad adósa és százszorosan megfizet minden jóért, jót nekünk és a következő nemzedékeknek is.
Kalandra fel!
Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
