Monokli Jézus arcán
Valaki szentáldozás után a lelkében felvillanni látta Jézus arcát, illetve csak egy részét, a szeme alatt egy nagy, fájdalmas duzzanattal, egy kék monoklival. Megértette, hogy ezt ő tette vele, a bűneivel – és Jézus mégis szereti, magához öleli, pedig minden ölelés fájdalmas neki…
Félreértés ne essék, nem halálos bűnökről, vagy szentségtörő áldozásról van szó – mondta -, csak a napi kis elkoszolódásról, csúnya szavakról, ingerültségről, falánkságról, lustaságról… Ezt az embert megrázta ez a rövid látomás és azóta se hagyja nyugodni. De mivel is nyugtathatnánk meg? Hogy Isten így is szereti őt? Hiszen tudja, és nem is ez a problémája, hanem az, hogy ő mit tesz azzal, akit szeret, a megváltójával!
Mit mondhatnánk neki? Hiszen maga Jézus mondja, hogy „mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: ‘Oktalan’, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ‘Bolond’, méltó a gyehenna tüzére.” (Mt 5, 22)
És vajon hányszor megyünk úgy az oltárhoz, hogy közben a szívünk telve van nehezteléssel egy másik ember iránt?
Milyen jól ismerem ezt az érzést! Bocsánatot kérek, de csak Istentől. Vagy embertől is, de magamban zúgolódom. Vagy nem is kérek, mert kérjen ő először. Vagy úgy kérek, hogy közben kimagyarázom magam… és a sor a végteleségig folytatható. Közben kihűl a szívemben a szeretet, falak emelkednek közénk, még a saját családunkban is, s ha sokáig várunk, ezek a falak úgy megnőnek és megvastagodnak, hogy talán már sohasem fogjuk tudni átlépni, lebontani…
Jézus ezért tanácsolja: „Amikor tehát fölajánlod adományodat az oltáron, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened: hagyd ott az adományodat az oltár előtt, és először menj, békülj ki testvéreddel, s csak akkor menj és ajánld föl adományodat.” (Mt 5, 23-24)
Én pedig azon veszem észre magam, hogy két dolgot nem tudok megtenni: nem tudok elmenni a misére és közben nem járulni szentáldozáshoz. Hiszen ott van „Ő, akit a szívem szeret”! Hogyan maradhatnék távol tőle? S közben nem tudok odamenni a felebarátomhoz, és őszintén, tiszta szívből kiengesztelődni vele. Így aztán Jézushoz megyek, miközben találkozásunk egy újabb pofon neki, és ez így rettenetes…
Pedig az világos, hogy előbb-utóbb mindenképp szembe kell nézni tetteinkkel. „Egyezz meg ellenfeleddel gyorsan, amíg vele vagy az úton; nehogy ellenfeled átadjon téged a bírónak, a bíró pedig a törvényszolgának, és börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, semmiképp sem jössz ki onnan, amíg meg nem fizeted az utolsó fillért.” (Mt 5, 25-26)
A börtön a tisztítótűz, ahol már nincs kiskapu, nincs kimagyarázás, nincs hamis vigasz, csak én és a bűneim, és a szenvedés, egészen addig, amíg mindent el nem ismerek, mindent el nem engedek, mindent jóvá nem teszek… Itt a földön még megnyugtathatom magam, a nehéz próba után ehetek-ihatok, pihenhetek és szórakozhatok, itt még van vigasz, de ott?
Ezért jobb, ha az itteni életünket okosan felhasználjuk – most, amikor még úton vagyunk -, a tisztulás idejének vesszük és éljük, mert akkor Istenünk irgalmas szeretete, Jézus Krisztus szövetségi vére lemossa rólunk a maradék koszt, s mivel már nincs semmi megrögzöttség, megátalkodottság bennünk, egyből örvendhetünk Isten örök örömében.
Jézus Krisztus tökéletesen tiszta, kedves és ártatlan. Vajon megütnénk-e ököllel egy csecsemőt? Karácsonykor pedig az újszülött Kisdedet adják kezünkbe és szívünkbe.
Ha legalább addig megtisztulhatnánk!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
