Kirakat-kereszténység
„Ruanda volt Afrika katolikus kirakatországa” – írja Peter Balleis jezsuita misszionárius -, ahol a lakosság kétharmada katolikus volt. Hogyan történhetett meg, hogy 1994-ben alig száz nap alatt mégis lemészároltak majd egymillió embert - a gyilkosságoknak félmillió tettese volt késsel, karddal, bármivel, amivel ölni lehet –, és a gyilkosokkal papok, szerzetesek és apácák is együttműködtek?
„Ruandát a misszionáriusok felülről lefelé térítették. Miután a király és az udvar a keresztény hitre tért, a nép követte. Leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a hit terjesztése a megkeresztelésben merült ki, anélkül, hogy átjárta és megváltoztatta volna a kultúrát és a társadalmi körülményeket. (Gazdasági, kulturális és etnikai viszonyokat.) A vér sűrűbb maradt a keresztvíznél. Amikor döntésre került a sor, az etnikai tudat erősebb és meghatározóbb volt a keresztény identitásnál. (…) Az Egyház nem tudta megváltoztatni Ruandában az etnikai különbözőségre épülő egyenlőtlenséget. Nem tudta hozzásegíteni a társadalmat egy igazságos fejlődéshez, és nem tudott ellenállni az erőszak vonzásának.”
Eddig az idézet az „Isten ott ül velünk a csónakban” című könyvből, amit azért hoztam ide, mert néhány szó változtatásával ugyanez a diagnózis nagyon sok korról és nagyon sok nemzetről felállítható. Hogyan volt lehetséges, hogy a felvilágosult, befogadó és szabadelvű Németország, amely egy nagyszerű kultúrát hozott létre, egy nemzedék alatt a fajgyűlölet fészkévé és egy háború kirobbantójává vált? És Franciaország, „az egyház legkatolikusabb leánya” hogyan juthatott el a XVIII. században olyan rövid idő alatt a forradalmi terrorig?
Nem mintha a jelen biztatóbb lenne. Oroszország a Szovjetunió felbomlása után felfedezi ortodox keresztény örökségét, s vezetői néhány év múlva már a kereszténység védőbástyájaként hirdetik országukat, hogy aztán először háborút kezdjenek először saját – velük egyet nem értő – polgáraikkal szemben, majd egy másik ország, Ukrajna ellen. Vagy beszélhetünk az Amerikai Egyesült Államokról, amelyik – a hazai közhiedelemmel ellentétben – az európainál jóval vallásosabb ország, lakosságának nagyobb része minden héten gyülekezetbe jár, és mégis hagyja, hogy egy ott kialakuló istenellenes kultúra a legsötétebb bűnökkel fertőzze meg a világot.
És mi a helyzet hazánkkal, és a mi kereszténységünkkel? Azt tudjuk a statisztikai adatokból, hogy nálunk is csökken a magukat vallásosnak mondó, templomba járók aránya, lefelé lógunk ki a közép-európai átlagból. (Ha a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, a pápa látogatását vagy a csíksomlyói búcsú résztvevőinek számát nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy a buzgó, elkötelezett katolikus hívek száma a hazai lakosság 1-3 százaléka, kilenc és félmilliós országunkban ez két-háromszázezer embert jelent.)
Azt is tudjuk, hogy a mi kereszténységünk soha nem volt olyan társadalomformáló, az identitásunkat meghatározó erő, mint például Lengyelországé - nem függetlenül attól, hogy a lengyel egyház a nehéz időkben együtt küzdött és szenvedett a népével minden történelmi korban, míg a magyar egyház inkább a felső vezetés felé orientálódott. (Hercegprímásunk – milyen beszélő titulus -, és főpapjaink ott ültek az Országgyűlés felső tábláján, de mit jelentett ez a hazai szegénységnek? Ismerjük ezt a struktúrát a latin-amerikai országok világából is… Igaz, ott a felszabadítás teológiája - minden eretnekségével együtt is -, az egyház egy másik arcát is meg tudta mutatni a népnek.) Napjainkban a keresztény kultúra is inkább búvópatak, mint valódi társadalomformáló erő népünk életében.
Attól tartok, a mi kereszténységünk is részben kirakat-kereszténység, csak itt nem a faj, nem a náci- vagy kommunista ideológia, hanem a hatalom és a pénz, a politika világa torzítja ilyenné, tartja függőségben az egyházakat, megmérgezve a hívek szívét is, lehetőséget adva a pogányoknak, hogy keresztény címkét aggathassanak magukra, s így hazudjanak, lopjanak, szítsanak viszályt és vigyék tévedésbe és meghasonlásba az embereket. (És mennyi jó keresztény ismerek, akik a bizonytalan időket látva még inkább a politika világába kapaszkodnak, onnan várva a biztonságot a szívüknek és életüknek. És milyen hittel és vehemenciával tudnak fellépni azok ellen, akik nem ugyanezt teszik!)
A kérdés csak az, hogy tudunk-e, szabad-e, lehet-e még erről beszélni? Fel tudjuk, fel merjük-e tárni azokat a mély strukturális problémákat, amiktől szenved a hazánk, akkor is, ha ezekre keresztény fátylakat borítanak, megvezetve ezzel az embereket? (Erdeink múlt hét óta engedélyezett szabadrablása ellent mond a józan észnek és az egyház társadalmi tanításának egyaránt. Ferenc pápa enciklikája pedig kifejezetten aktív teremtésvédelemre hív – de mi látszik ebből a hazai nyilvánosságban?)
A ruandaiak elhitték magukról, hogy ők keresztények, míg egy sötét pillanatban ki nem derült, mi lakik a szívük mélyén. Ha nem akarjuk, hogy egyházunk és hazánk erre a sorsra jusson, hogy azt szeretnénk, hogy ne kirakat-keresztény patyomkin-falu legyen, hanem élet és lélek járja át, akkor újra fel kell fedeznünk hitünk prófétai dimenzióját, Krisztus szavainak örök, és mindenek felett való igazságát...
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)
