Misztika
A katolikus lexikon szerint a misztika általánosságban a racionális tudatot és a természetes megismerést felülmúló, közvetlen, transzcendens megismerést jelenti. Ez az egyház nagy misztikus szentjeinek tanítása szerint a lélek fölemelkedése Istenhez. Modern korunk ezt könnyen összetéveszti az okkult, irracionális dolgokkal, mágikus praktikákkal, elrévedésekkel és rendkívüli jelenségekkel. Pedig mi sem áll távolabb egymástól, mint ez a két út!
A misztikus megismerés Isten közvetlen, ingyenes „belénk öntött” kegyelme, amit nem lehet különböző praktikákkal, bódító szerekkel „előállítani”. Nem lehet kikényszeríteni, jócselekedetekkel vagy erénygyakorlatokkal elérni, ahogy azt a naiv, vallásos ember is gondolná. Jó példa erre Kalkuttai Teréz anya története. Ő már szerzetes nővérként élt Indiában, amikor megkapta a „hívást a hívásban”, hogy hagyja el rendjét és menjen a legszegényebbekhez. Mint a halála után előkerült, a lelki vezetőjével folytatott levelezéséből kiderült, Isten számtalan módon hívta, kérte e döntésre, bátorította és misztikus kegyelmekkel erősítette. Miután azonban megtette a döntő lépést, szíve évtizedeken keresztül „a lélek sötét éjszakájába” került (Keresztes Szent János kifejezésével élve) és nélkülözött minden lelki vigaszt. Igaz, hogy Teréz anya láthatta Isten kegyelmeinek, ígéreteinek megvalósulását életében, rendjében, de közben lelke úgy agonizált, szomjazott, mint Krisztus a keresztfán. (A Szeretet misszionáriusainak, Teréz anya nővéreinek minden rendházában a feszület mellé egy szó van írva: szomjazom.) Ő így egyesült mesterével, megváltójával… Hol van itt a csillogás, hol a titkos kinyilatkoztatás? Hacsak Isten mérhetetlen szeretetét nem vesszük annak, amivel a szegények felé fordul…
Az azonban, hogy a misztikus út ingyenes kegyelem, amit nem lehet kierőltetni, megszerezni, egyáltalán nem jelenti, hogy nem tehetünk semmit azért, hogy részesedjünk Isten misztikus jelenlétében. Épp ellenkezőleg! Minden aszketikus gyakorlat, önfegyelmezés, imádság eszköz arra, hogy szívünk egyre inkább készen álljon Isten fogadására!
Nagy Szent Teréz, az egyház egyik legnagyobb misztikusa kifejezetten tanítja nővértársainak, hogy az imaórákban tartsanak ki akkor is, ha nem megy az imádság, ha száraz, unalmas, ha szétszórtak és kedvetlenek. Ha másképp nem megy, olvassanak lelki olvasmányt, de maradjanak Isten jelenlétében. Különösen ajánlja az elmélkedő imát, ami a legbiztosabb út a szemlélődéshez, azaz Isten misztikus kegyelmének befogadásához és megéléséhez. Ezért beszéljünk most mi is erről röviden.
Az elmélkedő imában általában Jézus Krisztus életén, tanításán elmélkedünk, gondolkodunk. (Természetesen, másodsorban lehet a Szentírás más nagy alakjairól, tanításáról, illetve a szentek életéből vett részletekről is.) Teréz kifejezetten tanítja, hogy Isten azért testesült meg Jézus Krisztusban, hogy az Ő életén elmélkedve megérthessük Isten valóságát. Jézus Krisztus Isten képe és hasonlatossága, Őáltala és Őbenne mutatta meg Isten a természetének szépségét, jóságát és igazságát (őt tükrözik vissza a szentek is). Mivel mi is testben vagyunk, csakis a testen – Krisztus földi életén -, keresztül érthetjük meg Istent. Ha ezt kihagyjuk, óhatatlanul eltévedünk, terméketlen fantáziálásba merülünk és kiszolgáltatjuk magunkat saját belső vágyainknak, érzéseinknek (a szem kívánsága, test kívánsága és az élet kevélysége kísértésének), illetve a gonosz lelkek hazugságainak, akik szeretnek angyali lélekként tetszelegni és hazudozni.
Bárcsak megértenénk, hogy Jézus Krisztus nélkül Isten felfoghatatlan számunkra! Ő betölti az egész világmindenséget, és mégis elfér a szívünkben. Hasonlatokban, példabeszédekben mutatja meg magát - de az egész teremtett világ és az emberi történelem is Isten példabeszéde hozzánk. (Hogy ezt mennyire nem értjük, látjuk szétgyalázott világunkban.) Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi elme nem tudja elképzelni Őt, mégis kijelenti magát nekünk. A szeráfok két szárnyukkal eltakarják arcukat, kettővel testüket és kettővel repülnek, mert oly közel vannak Istenhez, hogy annak lángoló szeretetében elégnének – de ez is csak egy kép a mennyei valóságról, amit másként még nem tudunk megérteni –, s közben Isten szeretetének tüze mégis ott éghet a szívünkben. (Eszünkbe juthat Néri Szent Fülöp, aki lent imádkozott a római kazamatákban, amikor úgy átjárta őt a Szentlélek forró szeretettüze, hogy felkiált: ne többet Uram, mert meghalok!)
Az elmélkedő ima a mi munkánk, amivel – miként a Szűzanya -, elgondolkodunk, és szívünkben forgatjuk Jézus Krisztus szavait és tetteit, hogy egyre mélyebb megértésre jussunk. Ilyenkor dolgoznak a belső érzékeink és tehetségeink, képzeletünk, emlékezetünk és akaratunk. A szemlélődés ellenben Isten ingyenes, belénk öntött ajándéka. Ilyenkor a külső és belső érzékeink is elnyugodhatnak, belesimulnak Istenbe. Olykor úgy tűnik, mintha elaludtunk volna, eltűnik bizonyos idő az életünkből, de tudjuk, hogy nem aludtunk, mert szívünkben békesség, nyugalom van, testünk-lelkünk felfrissült.
Olykor „értelmünk gyümölcstelen”, mert a Lélek a mi lelkünkkel közvetlen módon érintkezett, kikerülve az érzékeket. (Nagy Szent Teréz extázisai alatt Isten egészen „kiragadta” lelkét, úgy, hogy teste teljesen érzéketlenné vált a külvilágra. Teréz egyébként nagyon szégyellte ezeket a tüneteket és sokszor kérte, hogy mentse meg ettől az Úr. Egy másik szent, amikor érezte Isten közeledését, a kezét ütögette a padba, hogy a fájdalom a fizikai valóságban tartsa és így meneküljön meg az elragadtatás testi jeleitől.)
Erzsébet asszony a Szeretetláng lelki naplóban többször ír erről a megragadottságról: „És ahogy mentem, néhány pillanat múlva az Úr Jézus jelenléte árasztotta el lelkem. Az érzésre megrendültem, mert jelenlétével éreznem engedte azt is, hogy szorosan mellém állt. És én egész testemben remegtem a Tőle kiáramló kegyelmek hatása alatt. Úgy elhagyott a testi erőm, hogy majd összeestem, csak remegve tudtam lépni. Már sokszor történt az, hogy meglepett szent jelenlétével, de ez most felülmúlta az eddigieket. Mert testem remegése oly nagy volt, mint még soha. Nem láttam, és nem tudom, hogyan, mégis éreztem ruhája érintését, mely minden ízemben mint a kegyelmek rendkívüli suhogása, úgy töltötte el lelkemet Isten jelenléte. Ez kint a havas kertben történt. Amikor visszamentem kis szobámba, akkor láttam, hogy mennyi ideig tartott ez.” (1964.01.19.)
„Aznap a gonosz szüntelenül szorongatta lelkemet, és ez csak akkor szűnt meg, mikor este az Úr lábaihoz borultam. Rövid hallgatás után az Úr Jézus kezdett hozzám beszélni oly kimondhatatlan, csodálatos gyengédséggel. Oly leírhatatlan, eddig előttem ismeretlen, csodálatos szeretet áramlott át Őbelőle lelkembe, hogy remegtem.” (1962.04.20.)
Olykor Isten felhasználja az ember belső világát, képzeletét, tapasztalatait és azokat formálva ad látomásokat, képeket, szavakat, üzeneteket. Ezek soha nem azért vannak, hogy „fülünket csiklandozzák”, hanem komoly meghívás számunkra az elmélyült életre Istennel. Olykor – még ritkább esetben -, ezek prófétai üzenetek, amelyek munkára hívnak, megbízást rejtenek magukban, intenek és buzdítanak. Ilyen Erzsébet asszony nagy látomása is, amit meghívása első idejében kapott az ország állapotáról.
(Részlet a készülő ”Az Istennel való egyesülés útja – élő Szeretetláng szeminárium” anyagából)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
