Isten országa, a gyógyulás helye
Jézus Krisztus Isten országát a gyógyulás és szabadulás helyének élte és hirdette meg. Tanítványait is erre hívta, és az őskeresztény közösségek is annak tartották. Az egyház konszolidálódásának örvendetes eseményeivel, az üldözés megszűnésével párhuzamosan azonban egyre fontosabbá váltak az erkölcsi és egyéb szabályok, és az egyház gyógyító közösségből morális, erkölcsi közösséggé vált. (Olykor pedig csak moralizálóvá, amikor a mások szálkáját kiprédikáljuk, közben a saját gerendáinkból ácsolunk templomot.)
Lukács leírja az evangéliumában, hogy „az egész sokaság igyekezett megérinteni Jézust mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított.” (Lk 6, 19), az Apostolok cselekedeteiben pedig Péter apostol emlékezteti hallgatóságát, hogy „a názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, aki az ördög igájában vergődött, mert az Isten volt vele.” (ApCsel 10, 38)
Jézus Krisztus azt akarta, hogy az általa elkezdett gyógyító és szabadító munka tovább folytatódjék, ezért amikor tanítványait kiküldte szolgálatra, „hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget.” (Mt 10, 1) Azok pedig örvendezve tértek vissza a szolgálatból, mert mindez megtörtént általuk is. Mennybemenetele előtt pedig az Úr újra megerősíti küldetésükben az apostolokat: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat, akik hisznek, ezek a jelek fogják kísérni: a nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik; a betegekre teszik kezüket, és azok meggyógyulnak.” (Mk 16, 15-18)
Ez a gyógyító és szabadító munka magától értetődő, szerves része volt a közösség életének. Jakab apostol ezt írja a keresztényeknek: „Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház elöljáróit, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr felsegíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer.” (Jak 5, 14-15) Az ókeresztény írók levelei is több helyen tanúskodnak arról, hogy a közösség életének része volt a testi-lelki betegekről való gondoskodás és a gyógyulásukért, szabadulásukért végzett ima.
Az idők változásával azonban változott a helyzet. Az egyház egyre inkább a „tiszták” és „erkölcsösek” közösségévé vált, szabályokkal és elvárásokkal. Jézus szavai arról, hogy a betegeknek kell az orvos, nem az egészségeseknek, azért jött, hogy a bűnösöket hívja, nem a „tisztákat”, hogy a szegények, a bűnös vámszedők megelőzik a gazdagokat az Isten országában – háttérbe szorultak. Ez részben érthető és természetes folyamat, hiszen minden közösségnek szüksége van szabályokra és vannak általánosan érvényes erkölcsi parancsolatok is. Amikor azonban ezek a szabályok megtartó vázból elválasztó kerítéssé válnak, akkor kétszeres baj történik: kint rekednek azok, akiknek a leginkább szükségük lenne Isten gyógyító szeretetére, másrészt a bent lévők – akik maguk sem tudják betartani ezeket a parancsolatokat -, képmutató, lényegében Istent megcsúfoló magatartást vesznek fel. Így a befogadó, gyógyító közösségből morális, majd egyre inkább moralizáló közösség válik, amely a gyógyulást és szabadulást csak rendkívüli, csodás dologként képes felfogni, ami kívül kerül a keresztény ember rendes életén.
Ez a szemléletmód máig kísér minket, pedig Isten számtalanszor bebizonyította már ennek ellenkezőjét. Minden lelki megújulás idején újra megjelentek a gyógyulások és szabadulások a közösségek életében, a hívek pedig tömegével indulnak ezekre a helyekre – az egyházi történetírás azonban ezeket csak mint „csodákat”, mint szokatlan, az egyes szentek életére jellemző különlegességet és karizmát tudja kezelni. (Vagy éppen sehogy. Ezekről nem beszél, elhallgatja, vagy ha nem tehet mást, kisebbíti. Don Bosco szolgálata alatt a XIX. században rengeteg testi-lelki gyógyulás történt, két halott bizonyított feltámadása fűződik a nevéhez, munkája az élet számtalan területére kiterjedt – és ma úgy emlegetjük, hogy ő volt a „fiúk apostola”, ami igaz, de még mi minden más is volt!)
Fontos azonban látnunk, hogy a liturgia megőrizte az egyháznak a gyógyulásba és szabadulásba vetett hitét. (A gyógyulás szentségeire majd később nem térünk ki.) A papok a mise alatt – sajnos nem hangosan -, imádkoznak a gyógyulásukért, de még a világi lelkipásztori kisegítők kézikönyvében is ilyen imákat adnak például a szentáldozás előtt: „Uram Jézus, szent tested és véred vétele ne váljék ítéletemre és kárhozatomra, hanem jóságodból szolgáljon lelkem és testem oltalmára és gyógyulására.” Vagy egy másikban: „Kérlek azért végtelen irgalmadra, légy kegyes betegségemet meggyógyítani, szegénységemet meggazdagítani és ruhátlanságomat befödni…”
Mindebből világos, hogy Jézus Krisztus tanítása és az Egyház hite szerint az Istennel való közösség és a vele való egyesülés magában rejti és magával hozza a gyógyulás és szabadulás lehetőségét és valóságát.
(Részlet a készülő ”Az Istennel való egyesülés útja – élő Szeretetláng szeminárium” anyagából)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
