Jó-e, ha a „püspöki kar” bevádol egy teológust egy másik ország püspökénél?
Pláne, ha nem is teológiai, hanem politikai nézetei miatt. Állítólag ugyanis ez történt Perintfalvi Ritával. Elöljáróban: én őt nem ismerem, munkásságáról keveset tudok, s azok nagy része is ellentétes a nézeteimmel. Ez azonban teljesen érdektelen abból a szempontból, hogy helyes és elfogadható-e egy ilyen feljelentés?
Perintfalvi Rita a facebookon az alábbiakat írta (2022. június 27.): „Feljelentett a magyar katolikus püspöki kar a grazi megyéspüspöknél és az egyházijogi törvénykönyv két paragrafusára hivatkozva követelte a megbüntetésemet. Gondolom azért nála, mert 2019 óta a Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanára vagyok. Az ok két Fb-posztom, amiben nagyon erőteljes módon kritizáltam a magyar egyházak – köztük a sajátom – kollaboráns magatartását az áprilisi parlamenti választások kapcsán. A megbüntetésemet ráadásul olyan módon követelték, hogy engem előtte meg sem kerestek, még csak beszélni sem akartak velem. Vagyis megvádoltak úgy egy külföldi püspöknél, aki még magyarul sem tud és akinek semmi köze a magyar politikához, hogy engem, mint vádlottat meg sem hallgattak. Holott ezt még az egyházjogi törvénykönyv is megköveteli ilyen esetekben.
Azóta voltam a grazi püspöknél, ahova a dékán és egyik kollegám is elkísért. (…) A beszélgetés a püspökkel pedig olyan megérintő, emberi és spirituális élmény volt, amiben idehaza még soha életemben nem volt részem. Valóban találkozhattam azzal az egyházzal, amiről Ferenc pápa álmodik és azzal az egyházzal, ami miatt én is teológus lettem. (…)”
Mellékelte a feljelentés alapjául szolgáló cikkek linkjét is. Az egyik egy nyílt felhívás arról, hogy az ellenzéki hívők vonuljanak ki a kollaboráns egyházukból. A másik még közvetlenül az országgyűlési választások után íródott arról, hogy az országgyűlési választásokon keresztre feszítették Magyarországot.
Mindkettő indulatos szöveg, erős politikai töltéssel. Nekem úgy tűnik, hogy a szerzője erősen túlértékeli a saját helyzetét és szerepét, és nem tartom valószínűnek, hogy a felhívása nyomán hívők tömegei fordulnának el az egyháztól. Viszont a két írás teológiai hitigazságokat nem kérdőjelez meg. Nem támadja Krisztus istenségét, vagy a Szentháromságot, nem akar új hitelveket, szentségeket, hierarchiát bevezetni – éppen csak nem ért egyet a magyar egyház politikai szerepvállalásával (már ha van ilyen). Ha erre püspökeink, vagy bárki hívő ember, politikailag egyik vagy másik oldalon elköteleződve válaszolni akar, nyugodtan megteheti, hiszen tere és lehetősége bőven van rá. Írhat cikket, kifejtheti Perintfalvi Rita politikai nézeteinek tarthatatlanságát vagy épp igazságát, polémiát folytathat vele, meghívhatja beszélgetésre, vitaestet szervezhet… vagy épp csendben marad, mert a dolgot olyan jelentéktelennek ítéli, amire kár szót vesztegetni. (Eszembe jut XVI. Benedek pápa, akinek a magyarul is megjelent kétkötetes életrajzában olvashatjuk, milyen finoman és okosan bánt az őt évtizedeken át támadó teológusokkal…)
De hatalmi eszközökkel fellépni, egy másik ország püspökénél feljelenteni egyházunk egy tagját? Megpróbálni így ellehetetleníteni és elhallgattatni? Szerintem ez nem helyes, az egyház történelmi tapasztalatát (és szakadásait) figyelembe véve pedig egyenesen tragikus! (Ráadásul pont igazolja – jogosan vagy jogtalanul -, a kifogásolt cikkek azon tételét, hogy az egyház és a politika összefonódása eltorzítja az egyházi életet.)
Az pedig külön szomorú, ha az egész eljárást úgy folytatták le, hogy erről Perintfalvi Ritát csak utólag értesítették. (Mivel ez velem is megtörtént a múltban, ezért sajnos kénytelen vagyok elhinni. Egyházunk még mindig egyszerre akar ügyész, bíró és ügyvéd lenni, és még mindig azt gondolja, hogy „ő jobban tudja” mi kell a hívőnek, és elég, ha elmondja neki döntését, az meg fogja be a száját és engedelmeskedjen.)
De persze az is lehet, hogy az egész nem is úgy történt, ahogy a teológusnő leírja. Ha az eljárás nyílt lett volna, vagy ha legalább utólag nyilvánossá tennék annak dokumentumait, akár magyarázatokkal együtt, akkor kiderülhetne, ki lódít, ferdít, mi is történt valójában.
Sokat beszélünk a „párbeszéd kultúrájáról”, meg a „szinodális egyházról”, és papíron már olyan csodálatos szeretetközösségben vagyunk egymással, hogy az szinte lecsordul a papírról. Aztán újra kiderül, hogy ezek csak szavak. Talán a fenti ügy is történhetett volna másként. Talán beszélhettek volna egymással a szereplők, megérthették volna egymás szempontjait, és még ha maradtak is volna nézetkülönbségek, a harag, az indulat, a szembenállás csillapodott volna. Talán itt lenne az ideje a megértésről, párbeszédről, szeretetközösségről szóló szép mondatokat tettekre váltani. Hátha utána értünk a szép szóból is…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
