A legradikálisabb változás az emberiség történelmében
A mennyek országának valósága radikálisan megváltozott Jézus Krisztus mennybe menetelével, sőt – bár ez merész kijelentésnek tűnik -, még Isten belső élete is megváltozott, hiszen az Atya-Fiú-Szentháromság belső szeretetközösségébe - a Fiú megtestesülése, majd Jézus Krisztus győzelme által -, szétválaszthatatlanul és összekeverhetetlenül bekerült a tökéletes emberi természet is. Ennek hihetetlenül messze ható következményei lettek az emberiségre, s ezen belül a krisztus-hitű emberekre nézve.
(Csak hasonlatként, és nem teológiai kifejezésként írom, de azért, hogy legalább megsejtsük Jézus Krisztus megváltói művének nagyságát: így már nem is Szentháromságról, hanem „szentnégyességről” beszélhetünk…)
Hitünk szerint ugyanis minden ember, aki elfogadja Jézus Krisztus megváltó művét, az Krisztus Testének tagja (és a Szentlélek temploma) lesz, azaz Krisztussal együtt benne él Isten szentháromságos közösségében. Amikor tehát Pál apostol azt mondja Istenről, hogy „Benne élünk, mozgunk és vagyunk…” (ApCsel 17, 28), az nem csupán egy általános kijelentés arról, hogy mindannyian egy Isten által teremtett világban élünk és Isten áthat mindent, hanem a legkonkrétabb és legszemélyesebb valóság is Isten gyermekeiről Krisztusban.
Jézus Krisztus nyíltan és világosan beszélt tanítványainak: „Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz. Mert én az Atyához megyek, és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem.” (Jn 14, 12-14)
Miért tehetnek a krisztusi emberek nagy csodákat? Mert Krisztusban vannak, ahogy Ő az Atyában van, így Isten ereje és szeretete a rendelkezésükre áll. (Feltéve persze, hogy valóban Krisztusban vagyunk, és a kereszténységünk nem csak egy külső vallásos máz életünkön.) Hiszen ha gondolataink, vágyaink, terveink, tetteink Isten által inspiráltak, ha Krisztus tanácsai szerint élünk, akkor már nem is mi akarjuk, amit akarunk, hanem Isten akarja azt bennünk – és fordítva, hiszen Isten is magáévá teszi az életünket, vágyainkkal és terveinkkel együtt. (De persze nem a bűneinkkel együtt…) „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek…” (Jn 14, 2-3) Jézus mellett, sőt benne, ahogy Ő az Atyában: „Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek.” (Jn 14, 21) (Ez a „szentek közösségének” alapja is, és ezért kérhetjük elhunyt szentjeink segítségét is az életünkbe, hiszen ugyanabban az „egy testben” vagyunk mindannyian, csak ők már Isten boldogító színelátásában, mi pedig még itt a földön, „tükör által homályosan” látva…)
Az első keresztény nemzedékek az Apostoli Hitvallásban – azaz a keresztény hit alap-összefoglalásában -, hangsúlyosan vallották meg, hogy Jézus fent ül az Atya jobbján a mennyben. Radikális ez a kijelentés, István diakónust megkövezték, amikor ezt megvallotta, ahogy olvashatjuk az Apostolok cselekedeteiben: „Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni.
Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől. Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték.” (ApCsel 7, 55-58)
Jézus Krisztus életéről gondolkodva újra és újra végig kell elmélkednünk feltámadásának és mennybe fölvételének mély titkait is. Nem véletlen, hogy Márk az evangéliumának utolsó mondataiban a feltámadás és mennybemenetel jelentőségéről ír, összekapcsolva azt a keresztények küldetésével és csodás tetteivel: „Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölvétetett a mennybe, és ül az Istennek jobbja felől. Azok pedig elmentek és hirdették az igét mindenütt. Az Úr velük együtt munkálkodott, s a tanítást az azt kísérő csodajelekkel megerősítette.” (Mk 16, 19-20)
Most már azt is megérthetjük, miért mondhatta Jézus azt, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.” (Jn 14, 6) Hiszen ez a mondat olyan radikális, hogy aki ezt állítja magáról – mármint azt, hogy egyedül csak ő tudja a biztos utat, sőt, ő maga az út és egyedül csak rajta keresztül lehet eljutni Istenhez -, az vagy teljesen bolond, vagy mélységesen öntelt… esetleg igazat mond….
Jézust sokan tartották bolondnak, még rokonai is azt hitték, hogy megőrült, de ő megmutatta, hogy nagyobb bölcsességgel és mélyebb Isten- és emberismerettel rendelkezik, mint bárki más. Életét és tanítását szemlélve azt is látjuk, hogy nem hogy öntelt nem volt, hanem épp ellenkezőleg, emberszeretetben, szolgálatban alázatosságával felülmúlt mindenkit. Mivel pedig bűntelen életet élt és a gonosz lélek semmilyen módon sem tudta megrontani, ezért akik vele és benne élnek – mint Krisztus Testének tagjai és a Szentlélek templomai -, azoknak valóban szabad utuk van Istenhez, mennyei Atyánkhoz.
Újra leírom: ez a legradikálisabb változás az emberiség történetében! Az Atya-Fiú-Szentlélek Szentháromságába bekerült – szétválaszthatatlanul – az ember Jézus Krisztus, és vele együtt mi is ott ülhetünk az Atya jobbján.
„Testvéreim, Krisztus vérének erejében megvan tehát a reményünk arra, hogy beléphetünk a Szentek Szentjébe. Ez az új életút, melyet a függönyön, vagyis tulajdon testén keresztül nyitott nekünk.” (Zsid 10, 19-20)
(Részlet Sípos (S) Gyula: Jézus Krisztus élete című művéből. Lásd bővebben: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/12224-jezus-krisztus-elete )
