Megismerhetjük-e teljesen Isten akaratát életünkben?

Kategória: Eheti Megjelent: 2021. szeptember 20. hétfő

Megismerhetjük-e, felfoghatjuk-e Isten akaratát teljes mértékben életünkben? Ez a kérdés egy kicsit hasonló ahhoz, hogy megismerhető-e a világ, megérthetjük-e, átláthatjuk-e teljes mértékben? Nos, elméletben mindkettőre igen a válasz.

A körülöttünk lévő valóság objektíven létező „súly, szám és mérték szerint” elrendezett világ, mi pedig rendelkezünk azzal a megismerő képességgel – értelemmel, emlékezettel és akarattal -, amivel feltárhatjuk annak titkait. (Ennek legjobb bizonyítéka a mai értelemben vett tudomány, amely a makro- és mikrokozmosz hihetetlen mélységeit és magasságait is feltárja előttünk.) Hasonlóképp Isten is megismerhető – mint tőlünk függetlenül létező objektív valóság -, épp azért, mert Ő meg akarta ismertetni magát velünk. Őt tükrözi vissza a teremtett világ, az Ő arca mutatkozik meg a Biblia törvényeiben és a lelkiismeretünkben, és ami a legfontosabb, kinyilatkoztatta magát Jézus Krisztusban…
Sajnos azonban ami objektív lehetőség, az nem feltétlenül realitás a személyes, egyéni életünkben. Ugyan melyikünk dicsekedhet azzal, hogy átlátja a természet minden törvényét? Erre a legkiválóbb koponyák sem képesek. Hasonlóképp a teológiai, vallásos megismerés kétezer éve elmélkedik Isten valóságáról, és csak azt tudjuk elmondani, amit a tudósok is mondanak: minél több mindent megismertünk, annál inkább látjuk, hogy még mennyi mindent nem tudunk.
Azt mondhatjuk tehát, hogy minden lehetőségünk megvan arra, hogy megismerjük Istent és akaratát életünkben, de ez nem magától értetődő folyamat. Küzdenünk kell a megértésért és megismerésért – Isten azonban velünk együtt küzd, hiszen Ő mindannyiunkkal párbeszédet szeretne folytatni. Ahogy a Szentírás mondja: kezdetben volt az Ige (Ján 1, 1), a Szó, aki közölni akarja magát velünk, aki megtestesült, és most is „belénk testesül” – ha szabad ezt mondani -, hogy megértesse magát velünk és elvezessen a teljes életre.
Isten akarata megismerésének tulajdonképpen két tökéletes végpontja van. Az egyik végpont az, amikor tökéletesen ráhagyatkozunk Istenre – „minden gondotokat reá vessétek” -, elfogadva mindent az életünkben úgy ahogy van, semmit sem aggodalmaskodva.  „Ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban” – fogalmazott Lisieux-i Kis Szent Teréz. „Kisgyermeknek maradni a Jóisten előtt azt jelenti, hogy elismerjük semmiségünket, mindent a Jóistentől várunk, mint ahogy a kicsi gyermek is mindent apjától vár. Azt jelenti, hogy semmiért sem nyugtalankodunk... Tudtam, hogy képtelen vagyok biztosítani életszükségletemet, a mennyei örök életet. Tehát mindig kicsi maradtam, és így nem volt más foglalkozásom, mint az, hogy virágot szedjek, a szeretet és áldozat virágait, és hogy felajánljam azokat a Jóisten tetszésére. Kicsinek lenni még azt is jelenti, hogy erényeinket nem tekintjük saját erőnkből fakadónak, hanem felismerjük, hogy ez a Jóisten kincse, amit kisgyermeke kezébe ad, hogy akkor használja fel, amikor szükségét érzi. Végül azt is jelenti, hogy nem csüggedünk el hibáink miatt, mert a gyermekek gyakran elesnek, de túl kicsik ahhoz, hogy nagy bajt okozzanak maguknak.”
Ez a teljes ráhagyatkozás nagyon szépen hangzik, de annál nehezebb megélni – sajnos mindig útban vagyunk magunknak, itt vannak a vágyaink, terveink, érzéseink, amit mind el kellene tudnunk engedni. Ez nem lehetetlen – mint a szentek élete is bizonyítja -, de nem is egyszerű. Nosztalgikusan emlékszem vissza megtérésem idejére, az első szeretet nagy lázára, amikor annyira eltöltött az Isten iránti bizalom és hit, hogy semmi sem tűnt lehetetlennek, de minden egyszerűnek. Házasodni készültünk, leendő feleségem egyetemista, én munkanélküli voltam, nem volt hol laknunk, miből élnünk, de én csak azt tudtam mondani, hogy Isten majd megsegít – mint ahogy meg is történt, és lett állásom szolgálati lakással (egyikünk se lakott még két ekkora szobában), kaptunk bútorokat… Valóban, Isten a tenyerén hordott minket. Aztán úgy jártam, mint Péter apostol a vízen: egyszer csak lenéztem és süllyedni kezdtem…
A másik végpont Isten akaratának teljes megértése és megcselekvése. Don Bosco már kilenc éves korában prófétai álmot látott, ami előre vetítette élethivatását, a fiú gyermekek nevelését. (És mi minden sarjadt ki ebből!) Talán mindenkinek lehetnek ilyen tiszta és világos pillanatai. Hogy az előbbi házassági történetünkre visszautaljak: abban az időben, az Isten iránti nagy lángolás idején bennem is felmerült, hogy mi lenne, ha szerzetesként élném az életem. Bármilyen szép gondolat is volt ez, világosan láttam, hogy az én előéletemmel, nők iránti vágyakozásommal az egyetlen biztos kikötő a házasság. (Ildikóról, leendő feleségemről nem is beszélve, aki Isten ajándéka volt az életemben és ma is az.)
Időnként, amikor kísértések érnek minket, akkor is tisztán és világosan láthatjuk, hogy ami csalogat minket az bűn, és ellene kell állnunk, mert ez Isten akarata, ez válik javunkra.
Sajnos azonban hosszú időszakok vannak életünkben, amikor nincs ilyen bizonyosság a szívünkben. Sem a teljes ráhagyatkozás nem megy, sem bizonyosság nincs a szívünkben, hanem ingadozunk, kétségeskedünk, küzdünk és ellankadunk. Ilyenkor kell csak igazán keresnünk „Isten arcát”, hogy mit is tegyünk! Még Jézus Krisztusnak is voltak ilyen időszakai, amikor egész éjszakákat imában töltött, az Atya akaratát kutatva. Sőt, a Zsidókhoz írt levél még erőteljesebben fogalmaz: Jézus „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult.” (Zsid 5, 7-8)
Emlékszem, már tíz éve vezettem a könyvkiadói vállalkozásunkat, amikor egyre világosabban láttam, hogy ha továbbra is fenn akarom ezt tartani, akkor olyan könyveket is ki kell adnunk, amelyek nem a szívünk, ízlésünk szerint valók, de hasznot hajtanak. Ezt nem akartam, ezért átadtam a vállalkozást másoknak (ingyen), arra gondolva, hogy így még inkább Isten országa, a Szeretet földje missziójának szentelhetem magam. Így telt el négy év, amikor a helyi általános iskolából szóltak, hogy tanító hiány van, segítség lenne, ha elmennék hozzájuk dolgozni. Vívódtam magamban: egyrészt rendszeres fizetést kapnék (ami jól jön a családnak is), a végzettségem is megvan hozzá, egy új területre léphetnék be – másrészt viszont elveszíteném a szabadságomat, sokkal kevesebb idő maradna a szervező- és alkotó munkára, stb.
Végül úgy döntöttem, hogy megkérdezem a családomat és a közösségünket, ők mit mondanak. Titokban reménykedtem, hogy azt mondják, maradjak csak az eddigi munkámban, de mind azt mondták: menj csak el dolgozni! Magamban kicsit meg is voltam sértődve, hiszen én úgy éreztem, hogy sokat dolgozom - ez azt is megmutatja, hogy olykor a legtöbbet a saját szívünkkel, a saját érzékenységeinkkel kell küzdenünk. Miért is nem veszik észre a többiek, hogy milyen jó dolgokat csinálok? Miért nem hívnak? Milyen könnyen kialakulhat bennünk a keserűség, féltékenység! Vagy amikor azt tapasztalom, olyan emberek, akiket segítettem, amikor előre jutnak – mert ügyesebbek, jobbak, elfogadhatóbbak, stb. -, ők már nem nyúlnak vissza értem…
Magány, elhagyatottság, féltékenység, kisebbrendűségi érzés, s még mennyi érzelem, vágy, seb van a szívünkben, ami eltorzítja látásunkat! Amikor látok magam körül is tönkre menni családokat, hivatásokat, közösségeket, amikor emberek nem tudják elengedni a sérelmeiket, amikor újra és újra visszacsúsznak rossz magatartásmintákba, elszomorodom és imádkozom értük, de egyben figyelmeztetem magam is: vigyázz, te sem vagy különb a Deákné vásznánál! „Nehogy míg másokat tanítok magam méltatlanná váljak…” (1Kor 9, 27) (Hasznos dolog talán arra a bibliai igazságra is emlékeztetnünk magunkat, hogy „amilyen mértékkel mérünk, olyannal mérnek nekünk is” - Lk 6, 38, és ez igaz Isten kegyelmeire, de az ítéletre is. )
Imádkoznunk kell tehát a helyes önismeretért és előre kell haladnunk ebben. Amikor Isten bevilágít a szívünk mélyére és megmutatja életünk sötét oldalát, az nagyon keserves tud lenni. Szívesen letagadjuk magunk előtt is, hogy ilyenek (is) vagyunk, könnyen találunk mentséget a magunk számára, kiválóan megtaláljuk a szálkát a mások szemében – csak hát minél jobban védekezünk, annál jobban eltévedünk és annál kevésbé fogjuk megérteni a valóságot körülöttünk és annál kevésbé fogjuk megérteni Isten akaratát életünkben.
Utólag elmondhatom, hogy az iskolai munka e tekintetben is sokat segített. A kamaszodó gyerekekkel tanulószobázva gyorsan rájöttem, hogy nem vagyok én olyan türelmes és megértő férfi, mint ahogy azt elképzeltem magamról, bőven van még hová előre mennem. Az alsó tagozatos kisgyerekek őszinte szeretete, ártatlan rácsodálkozása a világra és az elfogadóképességük viszont jó értelemben „felrobbantotta” a szívem és bizony gyógyította is…
Részlet a most megjelent  „Isten akaratának felismerése életünkben… című könyvből, lásd: https://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/15630-isten-akaratanak-felismerese-eletunkben-isten-es-a-golf-avagy-az-idozites-muveszete

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés