Az utolsó szavak

Kategória: Eheti Megjelent: 2021. július 12. hétfő

A múlt héten egy novellát tettem fel némi előzetes magyarázat kíséretében hétfőn az Eheti menüpont alá. Volt, akinek tetszett, és volt aki értetlenségét fejezte ki, mit akartam ezzel mondani. Sajnos nincs annál rosszabb, mint amikor egy novellát magyarázni kell – a szerző sírdogál egy kicsit -, így hát én is inkább kísérletet teszek egy másik novellával, hátha. Ebben egy hernyó utolsó szavait olvashatjuk – roppant szimbóleum! :-) -, a bebábozódása előtt. A szerző reménykedve ajánlja a tisztelt olvasók figyelmébe:

Az utolsó szavak

Atyámfiai, hernyók!
Ti mind jól tudjátok, hogy az első pillanattól kezdve, amikor átszakítottam petém burkát, csak hernyó akartam lenni. Nem volt más ambícióm, csak az, hogy hernyó legyek. Nagy, egészséges hernyó, szép hosszú szőrökkel. Ezen iparkodtam minden erőmmel. Rágtam, nyeltem a zöldet reggeltől estig, szünet nélkül. Utolsó voltam, aki elbújt a levelek fonákja alatt, ha madár árnyéka vetült ránk, s első, aki előbújt, hogy folytassa a munkát - hogy egyek és emésszek, így egyre nagyobb és szebb legyek.
Tudom, hogy példaképetek voltam, s most is figyeltek szavamra. De nem is engedtem magamhoz semmi kósza pletykát arról, hogy mi vár ránk. Ha rémüldöztetek, én voltam, aki megnyugtatott benneteket: ne féljetek, levél lesz mindig, az erdő végtelen és örök. A mi dolgunk az, hogy együnk és legyünk, példájául az egész hernyó nemzetségnek.
Sohase hittem a legendáknak. Dajkamesének gondoltam, hogy egykor szárnyaink voltak és újra kinőhetnek. Miért is akarnánk elemelkedni áldott leveleinkről? Fel, a madarak közé, akik ellenségeink voltak kezdettől fogva? Hagyjuk el menedékünket, biztos levelünket a semmiért? Hiszen a hűs szellő így is borzolja szőreinket, étel van előttünk és mögöttünk, alattunk és felettünk – ez a mi édenünk, minden más csak hazugság és ármány.
Nem tudom, mikor kezdett motoszkálni bennem a vágy, a gondolat, érzés vagy ösztön, hogy határhelyzethez érkezett életem. Békém elveszett, étvágyam eltűnt, csak kóboroltam az ágak között, magam se tudva, mit keresek. Azt gondoltam, haldoklom, és már csak örök nyughelyemet keresem valami védett zugban, hogy holttestem ne váljon csőrök martalékává.
Amiben addigi hittem, hirtelen hiábavalóságnak tűnt fel lőttem. Igaz, hogy én lettem a legszebb, legszőrösebb hernyó az egész környéken – de csak ennyi lenne az élet?
Egy kép kísért szüntelen: testem vézna, lábaim pálcikák, szám alkalmatlan a harapásra, olyan gusztustalan vagyok, mintha nem is én lennék, de mégis én vagyok, és a hátamon szárnyak nőnek és repülök, és nem félek…
Nem félek.
Atyámfiai, hernyók! Úgy döntöttem, hogy engedek a kikerülhetetlen késztetésnek. Senki ne mondhassa, hogy ez a hernyó gyáva volt ahhoz, hogy nekivágjon az ismeretlen kalandnak! Tudom, hogy amit teszek, ami eddig elképzelhetetlen volt számomra, de egész hernyónemzetségünk számára is, azzal életemet kockáztatom, mégsem habozom tovább. Elhatároztam, hogy burkot növesztek magam köré. Elengedem minden támasztékomat, védelmemet és hagyom, hogy remegő bensőm cseppfolyóssá váljék bennem. Lehet, hogy elformátlanodom. Lehet, hogy belehalok. Lehet, hogy arcomat többé nem láthatjátok.
Én azonban reménykedem.
Bent a burokban arról fogok álmodni, hogy szárnyra kelek. Már csak néhány nap - atyámfiai, hernyók, készüljetek!

Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu )
ui.: különben ezt egy pályázatra írtam, aminek Buborék volt a hívószava. Hogy milyen eredménnyel, még nem tudom…

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés