Az imaéletünkről

Kategória: Eheti Megjelent: 2021. április 19. hétfő

Egyszer olvastam egy szellemes mondatot az imáról: „nem imádkozom tíz percnél hosszabb ideig, de nincs olyan tíz perc, hogy ne imádkoznék”. Ügyes válasz ez, és a személyiség begyakorlott imaéletét feltételezi. De hogyan lehet idáig eljutni, hiszen egyikünk sem így született? Megvalósítható-e a „szüntelenül imádkozzatok” bibliai óhaja?

Az bizonyos, hogy én a keresztény imaéletbe is a könnyebbik oldal felől érkeztem. A karizmatikus keresztény összejöveteleinken félórányi közös éneklés – a számok között esetleg rövid szabad ima – után már a tanúságtételek, tanítások, megosztások következtek. Érdekes, izgalmas alkalmak voltak ezek és passzoltak is a frissen megtért, lángoló szívemhez. De mi történik akkor, amikor az első érzelmi felhevülés múlni kezd, amikor a századszor elmondott szerelmi vallomásunk már minket is feszélyez, vagy bal lábbal keltünk fel és az élethez sincs kedvünk, nem hogy az imához?
Milyen jó, hogy egyházunk az imaformák nagy gazdagságát kínálja fel nekünk, hogy azokkal éljünk! Elmélkedhetünk minden nap a Szentírás igéin, zsoltározhatunk, zsolozsmázhatunk, mondhatunk rózsafüzért, litániákat és más kötött imákat, énekelhetünk, részt vehetünk a szentmisén… Mindez a nagy gazdagság azonban csak akkor válik éltető és megtartó erővé, ha életünk részévé válik. Erre is alkalmazható a mondás: tarts rendet, és a rend megtart téged. Ahogy a családunkban sem csak akkor szeretjük a szüleinket, házastársunkat, gyerekeinket, amikor épp olyan kedvünk van, hanem kitartóan, minden nap, ugyanígy van ez az Isten családjában is. Így volt ez Jézusnál, aki még éjjelente is imádkozott, így volt ez Máriánál, és így kell lennie nálunk is, ha Isten gyermekei vagyunk.
Ha kialakul egy jó szokásrendünk, akkor arra rááll a személyiségünk és a lelkünk szinte figyelmeztet minket az imaidőinkre. Ha begyakoroltuk, hogy minden reggel imával kezdjük a napot, akkor ébredéskor szinte automatikusan „beugrik” az ima. Ha megszoktuk, hogy elmondjuk az Úrangyalát, akkor még ha el is vagyunk foglalva, a lelkünk olyan pontosan jelzi az ima idejét, hogy szinte órát lehetne hozzá állítani. És ha este Isten dicsérő énekeket énekeltünk, reggel pedig arra ébredtünk, hogy elménkben most is ott a dal, akkor miért is ne hihetnénk, hogy még éjjel, álmunkban is dalolt a lelkünk?
A lelkünk olyan, mint a kisgyerek, aki a szülei jelenlétében akar lenni, mindig Isten felé törekszik. (Amikor a gyerekeink kicsik voltak, reggelente úgy ébresztettem őket, hogy rögtön hangosan mondtam nekik a reggeli imát – „Szívem első gondolata…” -, néha még tapsoltam is ritmusra, hogy biztos felkeljenek. Ennek aztán az lett a következménye, hogy hétvégén, amikor mi, szülők szerettünk volna kicsit tovább aludni, berontottak a szobába, hangosan tapsolva és kántálva az ima szavait… Ők nagyon vidámak voltak, mi már nem annyira, de ahogy nagymamám mondta: fiam, ha felkötted a kolompot, most már zörgessed!)
Nem annyira az időnkénti nagy lelkesedés, mint inkább az állhatatosság és kitartás mélyíti el az Isten kapcsolatunkat. Meg kell küzdenünk magunkkal, mert az óemberünk számtalan jobb dolgot is tud javasolni nekünk az imánál. Nálunk például minden reggel van szentmise, ami nagy kegyelem, nekem pedig lehetőségem is van minden nap elmenni. De hányszor történik meg, hogy lebeszélem magam, fáradtságra, erre-arra hivatkozva, hogy ne menjek el! Volt, hogy már felöltöztem, cipő a lábamon, kabát a vállamon, de volt még két perc az indulásig, gondoltam, addig még leülök - és úgy maradtam. Később aztán szidhattam magam, miért nem indultam el...
Isten együttműködik velünk és segít minket, az imában is. Hinnünk kell, hogy Ő akkor is jelen van, ha épp nem érzünk semmit, ha nem vagyunk összeszedettek. Egy aranyos zsidó történet szerint búsan megy haza a férfi a zsinagógából, a barátja pedig megkérdezi, miért lógatja az orrát. „Nagy dohányos vagyok, megkérdeztem a rabbit, szabad-e ima közben cigarettázni, mire ő azt felelte, hogy azt tilos.” „Rosszul kérdezted!” – mondja a barát, és visszaviszi őt a rabbihoz: „Rabbi, dohányzás közben szabad-e imádkozni?” A rabbi azt feleli: „természetesen, imádkozni mindig szabad!” Ugyanígy szabad nekünk is rózsafüzért mondani buszozás közben, munkába menet, szabad rövid fohászokat mondani, szabad énekelni… Lehet, hogy nem ez lesz a legbuzgóbb, legösszeszedettebb ima, de mégis Isten jelenlétében tart minket.
Még első keresztény éveimben gondoltam ki, hogy a szentmise alatt, az áldozati szertartásnál, amikor a pap hívja a Szentlelket, én nyelveken imádkozom, hogy a Szentlélek leszálljon ránk, és minket is krisztusivá tegyen. Ennek az lett a következménye, hogy amikor a letérdelünk az oltár elé, még ha nagyon szétszórt állapotban vagyok is, automatikusan beindul nálam a nyelvi ima, hogy a „Lélek könyörögjön értünk szavakba nem fogható sóhajtozásokkal” – hát ennyire szeret minket az Isten!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés