Egy járvány tanulságai
Az elmúlt egy évben a járvány mint egy lakmuszpapír mutatta meg, hogy milyen állapotban van hazánk, és benne mi mindannyian, nemre és pártállásra való tekintet nélkül. (Többes szám első személyben írom, „mi”, még ha ennek egyik vagy másik része nem is érint minket, vagy nem a mi bűnünk, azért mégis csak közös a felelősségünk, ez alól nem bújhatunk ki…) A megbetegedések és halálesetek nagy száma talán kikerülhetetlenné teszi – már ha hajlandóak vagyunk tanulni a leckéből -, hogy szembe nézzünk a helyzetünkkel:
Eddig is tudhattuk, hogy milyen rossz egészségi állapotban vagyunk. Első helyeket foglaljuk el a szív-és érrendszeri megbetegedésekben, a rákos halálozásokban, légzőszervi megbetegedésekben. Az átlagéletkorunk kevesebb az EU-átlagnál. Egészségtelen életmódot folytatunk és/vagy kényszerülünk folytatni, egészségtelen és stresszes környezetben… Tudtuk ezt, de azért valahogy csak elevickéltünk az életben. Aztán jött a járvány, ránk nehezedett – és sok-sok ember legyengült, de még működő szervezete összeroppant a súly alatt.
Eddig is tudhattuk, hogy baj van az egészségügyi rendszerünkkel. Orvosaink, ápolóink egy része külföldön talált magának jobb életkörülményeket, akik pedig maradtak, olykor több állást is vállaltak, hogy fenntarthassák az egészségügyi rendszer normális működésének legalább a látszatát. Aztán jött a járvány, és kiderült, hogy a leamortizálódott és túlfeszített rendszer a legnagyobb személyes áldozatok mellett is csak akadozva tud működni.
Eddig is tudhattuk, hogy többszázezer ember, népünk színe-java elment dolgozni külföldre, és egy részük talán már sohasem tér vissza. Eddig is morogtunk, hogy milyen jó lenne, ha rendeznék a béreket, ha lenne egy normális, legalább nagyítóval látható bérlakás program (kicsivel kisebb stadionok, kicsivel kevesebb úrhatnámság, és máris lenne pénz a fiataljaink jövőjének befektetésébe), most aztán kiderült, hogy a propaganda és a kimutatások nem tudják pótolni a hiányzó embereket.
Eddig is tudhattuk, hogy erős kontraszelekció érvényesül az államgépezetben (miközben az állami bürokrácia mérete az EU-n belül hazánkban a legnagyobb), hogy a szakmai hozzáértést könnyedén felülírhatják politikai uram-bátyám szempontok, most pedig láthatjuk, hogyan akad el a gépezet a legegyszerűbb szervezési feladatok rossz elvégzése miatt is.
És azt is tudhatjuk, hogy ezután se lesz könnyebb. Hazánk nyújtotta a legkevesebb túlélési támogatást a bajba került embereknek, a családi tartalékok pedig sokaknál kimerültek, vagy kimerülőben vannak. A gazdasági szervezetek csődhullámtól félnek, ami a vásárlóerő további csökkenéséhez és a lefelé tartó spirál gyorsulásához vezethet. A szolidaritás látványos hiánya a nagyon gazdagok és a szegények között szintén növeli a feszültségeket, a pszichés problémákat, s ezzel a további megbetegedések kockázatát.
Azt is láthatjuk, hogy a tiszta és nyílt beszéd hiánya az összeesküvés-elméletekben való hithez, további félelemhez vezetett. (Nem véletlenül olyan nagy hazánkban az oltástagadók száma…) Az eddig oly hatékonynak tűnő propaganda-gépezet pedig mintha képtelenné vált volna az egyenes beszédre, az okok és következmények feltárására. A bizalomvesztésnek pedig – ahogy a történelemből látjuk -, súlyos társadalmi következményei lehetnek.
Végül ismerjük el, hogy egyházaink se szerepeltek túl jól ebben a helyzetben. Sem a hit és ima erejét és bizalmát, sem a szolidaritás érzését, sem Isten gyógyító kegyelmét nem tudták hatékonyan közvetíteni az embereknek. (Érdemes összehasonlítani az 1700-as évek eleji pestisre és a mostani járványra adott egyházi válaszokat. Nem akarom túlragozni, de itt Törökbálinton akkor a hívő nép közösen imádkozott és felajánlást tett, hogy amennyiben elkerüli a falut a pestis, kápolnát építenek - a pestis nem jött be, a kápolna felépült...) A szorongó, vigaszt és bátorítást kereső emberek a bezárt templomok ajtajánál találták magukat, s ha oda nem mehettek, hát mentek, ahová tudtak – hogy aztán ott mit találtak, az már egy másik történet.
A kérdés most már csak az, hajlandóak vagyunk-e beismerni, hogy „utat tévesztettünk”, és képesek vagyunk-e visszafordulni (megtérni) és egy jobb irányt találni. Ez nem lehetetlen (gondoljunk pl. a 19. századi reformkorra), de ehhez bátorságra, bűnbánatra, tiszta beszédre és jó tettekre van szükségünk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
