Csendes növekedés
Húsz évvel ezelőtt Törökbálinton az egyházi év parancsolt időpontjaiban volt (évi néhány) szentségimádás. Aztán az Angyi néniéknél tartott közös imádságra – még akkor nem volt Szeretetláng kápolna – plébánosi engedéllyel kaptunk Oltáriszentséget, szentségimádáshoz, keddenként. Már nem tudom pontosan mikor, de István atya (káplán, majd plébános) kezdeményezte a hónap első vasárnapján a mise előtti egy órás szentségimádást. Aztán felépült az Isteni Szeretet Közösség háza, majd egy évre rá (1997-ben) a Szeretetláng kápolna és mindkét helyen ott lehetett a Tabernákulumban az Oltáriszentség. Jelenleg városunkban minden nap van lehetőség a szentségimádásra, szervezett alkalomként pedig kedden és csütörtökön a Szeretetláng-kápolnában, csütörtökönként az Isteni Szeretet Közösség házában, kéthetente vasárnap az esti mise után, valamint első vasárnap a mise előtt a templomban, utolsó szombaton a Szeretetláng kápolnában van összejövetel, az Isteni Szeretet Közösség házában az utolsó hétvégén 40 órás folyamatos szentségimádás van. És mindegyiken ott vannak hívő testvéreink, ki az egyiken, ki a másikon, esetleg többön is…
Hasonló módon beszélhetnénk a missziós elkötelezettség fejlődéséről is. Talán elég a mostani állapotot leírnom: az egyházközségben evangelizációs munkacsoport működik, több alcsoportra bontva. (Öt évvel ezelőtt volt az egyházközségi zsinatunk, akkor hét munkacsoportban dolgoztunk, ezek ma is működnek, közülük egyik az evangelizációs.) A Szentlélek- majd gyógyító szemináriumból kinőtt hétfői közösség néhány tagja István atya ifjúsági csoportjában megerősödött fiatal felnőttekkel együtt Alfa-kurzusokat szerveznek, mások Fülöp-kurzusra viszik az érdeklődőket. Az Isteni Szeretet Közösségben lelkigyakorlatokat szerveznek, de együttműködünk a Szeretet Földje Szolgálat missziós alkalmain is, országszerte.
Egyházközségünk nyitottságára jó példa, hogy a búcsú ünnepe nem csak a sör-virsli-vursli „szentháromságának” jegyében zajlik, hanem szabadtéri misét tartunk a Mária segíts kápolnánál, ahová egyházi zászlókkal, énekelve vonulunk fel, a városon keresztül. A szabadtéri színpadon egy órás zenés evangelizációt tartunk és van sátrunk is, ahová mindenki bejöhet beszélgetni, könyvet venni, játszani.
Azt nem mondhatom, hogy már megtért az egész város – van még bőven, mit tenni, kiket elérni. De azt biztosan állíthatom, hogy az egyházközség nem csak számban, de buzgóságban, kitartásban, odaadásban, hitben és hitelességben is növekedett. Gondja van a szegényekre (a karitasz nagyon jól működik) és a hit továbbadására (több kisközösség, hittan csoport, stb. – és minden nap szentmise!) is.
Az egésznek a motorja azonban nem egy-egy személy, hanem Isten kegyelme. Itt-ott elvetett egy-egy magot, bátorított embereket, teremtett alkalmakat – és ezek a magocskák növekedésnek indultak. Én is csak ámulva nézem, mi mindent tesz körünkben az Úr – és közben reménykedem, hogy ez még mindig csak a kezdet, még sok mindent fogunk látni Tőle!
Istené egyedül a dicsőség, imádás, hatalom és tisztelet mindörökkön örökké! Ámen.
Sípos (S) Gyula, www.szeretetfoldje.hu
