Három szó, három lehetetlen küldetés
Három szó - mindent átölelni Krisztusban -, három lehetetlen küldetés, amibe csak belehalni lehet… és persze örökké élni. Mit jelentenek, mit rejtenek ezek a szavak nekünk, keresztényeknek?
„Mindent”. Nem csak a szeretteimet, nem csak a barátaimat, az ismerőseimet, nem csak a közömbösöket és nem csak az ellenségeimet. Nem csak az embereket. Mindent: a növényeket, az állatokat, az épített és természetes környezetet, a kultúrát - és ez lehetetlen. Nem tudjuk elgondolni se ezt a mindent… pedig kellene. A „minden” megértésének hiánya miatt barkácsoljuk a teremtett világot egyre rozogábbá, töredékesebbé. A körülöttünk élő emberek belső mindenségének megértése híján válunk elutasítóvá, gyanakvóvá, elzárkózóvá és ítélkezővé. Egyházunk most mintha elindulna azon az úton, hogy a „minden” felé kiszélesítse látókörét – legalábbis erről tanúskodnak Ferenc pápa enciklikái -, és mélyebben megértse, mi történik a világban. A gazdaságban és a kultúrában, az egyénben és a társadalomban. Megértésünk persze mindig töredékes marad, de minél több szempontot, emberi nézőpontot, törekvést, stb. vagyunk képesek befogadni – egyénileg és közösségileg -, annál inkább vagyunk képesek megállítani és megfordítani a lepusztulást. (Avagy: mindent megújítani Krisztusban.)
„Átölelni”. Nem csak a békés egymás mellett élésig eljutni, hanem megérteni, elfogadni és átölelni. A gazdagokat és szegényeket egyaránt. A tisztákat és a bűnösöket egyaránt. (Ferenc pápa a börtönben ülők lábát mossa nagycsütörtökön, következő évben még egy nő lábát is, jólfésült keresztényeink pedig botrányt kiáltanak…) A keresztényeket és a nem keresztényeket egyaránt. A muzulmánokat, buddhistákat, ateistákat, radikálisokat, gyilkosokat (II. János Pál pápa és Ali Agca a börtönben), és áldozatokat… ez lehetetlen. Az egyiktől félek, a másik büdös, a harmadik az identitásomat veszélyezteti – hogyan ölelhetném át? Hogyan tudta ezt Jézus megtenni? (Milyen szomorú, hogy a szentmise liturgiában a „mindenkiért kiontatott” kifejezést átcserélték a „sokakért” szóra – szemantikailag lehet, hogy helyes, de értelmében, tartalmában tragikus visszalépés.)
Közbevetett dicsekvés arról, hogy a szegények és bűnösök megelőznek minket az Isten országában. Egyházközségünk karitasz-csoportja sok szegény, elesett, beteg embert látogat és támogat. Egyik nagybeteg patronáltjuk falán csomagolópapírra írt verseket találtak, amiket most kis kötetben kiadtak, s egy kis ünnepség keretében a vasárnapi mise után bemutattak nekünk. Ez a figyelmesség önmagában nagyszerű dolog, de amiért ideírom az az, hogy lássuk, milyen kincsek rejtőznek a legelesettebbekben is. Egy rövid vers Rupek Ottótól: „Mint tulajdon fájdalmát ölelő cédrus / Légy most Te - /az ezerszer áldott, és ezerszer átkozott, / Vért könnyező Jézus.”
„Krisztusban”. Mindenben az ő tanítását követve, életét megélve. Nagylelkűségében, de szigorúságában is. Szeretetében és ítéletében. Gyöngédségében, sírásában és nevetésében, áldozatában és hatalmában. Lehetetlen küldetés, mert sem szeretni nem merünk a halálig, sem az igazságot kimondani. Mert szeretjük a bűneinket - amiket nem kellene -, és nem szeretünk bizonyos erényeket, pedig nagyon ránk férne. Mert Krisztus elvárásokat támaszt, mert feladatokat ad és számon is kéri elvégzésüket. Mert akkor is zavarba jövünk, amikor felkér táncolni a menyegzőn, és akkor is, amikor szólásra akar bírni (a hallgatásról nem is beszélve).
És mégis: mindent átölelni Krisztusban. Mert mi vagyunk Krisztus Teste és a Szentlélek temploma. Mert Isten maga akarja átölelni és megújítani a világot Krisztusban, a mi kezünk, a mi szívünk által. Ezért imádkoztatja velünk: lábunk együtt járjon, kezünk együtt gyűjtsön, szívünk együtt dobbanjon, bensőnk együtt érezzen, elménk gondolata egy legyen, fülünk együtt figyeljen a csöndességre, szemünk egymásba nézzen és összeforrjon, ajkunk együtt könyörögjön az örök Atyához irgalomért. Ámen.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetföldje.hu)
