Cigánysors – a beszéd, amit nem mondtam el
Hosszú évek után először nem volt roma holokauszt megemlékezés vasárnap Érden. A főszervező lemondta, mert attól tartott, hogy a pénteki, halálos áldozattal is járó tömegverekedés (egy enyingi és egy érdi roma család) még szabadlábon lévő tagjai esetleg oda is eljönnének... Így aztán én sem tudtam elmondani a beszédemet - többek között erről az önsorsrontó magatartásról – ezért most néhány kötőjeles bekezdéssel leírom ide:
- 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszaka megölik az auswitzi koncentrációs tábor cigánytáborának utolsó 3.000 lakóját…
-Magyarországon ugyanekkor 30-70.000 körüli számban deportálnak cigányokat a komáromi Csillagerődbe, majd onnan különböző gettókba. Egy részük soha nem tér vissza…
- Az 1950-es években megkezdődik a cigány közösségek erőszakos letelepítése és integrálása. Nem folytathatják hagyományos életformájukat és munkájukat (lókereskedő, kosárfonó, fafaragó, stb.) helyhez kötik őket, általában silány színvonalú telepeken. A nehézipar és a mezőgazdaság állandó munkaerő-hiányának pótlására használják őket segédmunkásként és betanított munkásként. Elindulnak a fekete vonatok és megtelnek a munkásszállók. A szétszakított családok csak hétvégén látják egymást…
- A szocialista világ évtizedei alatt az erőltetett integráció úgy tűnik, legalább részben sikert arat. A cigány gyerekek iskolába járnak, a szülők dolgoznak, elindul egy lassú gyarapodás, s bár a cigányság még mindig a társadalmi ranglétra legalsó fokán áll, de mintha megnyílna az út felfelé… (Az 1980-as évek második felében a Zsámbéki Tanítóképzőn tanultam, egy ideig egy cigány családnál laktunk albérletben. Több családnak korrepetáltam a gyerekeit - igyekvő, maguknak házat építő, munkába járó, gyerekeit taníttatni akaró cigány családok voltak…)
- A rendszerváltás idejére megváltozik a helyzet. Sok gyár bezár, s ahol folytatódik a termelés, ott is kevesebb emberrel. A munkanélküliség folyamatosan nő, a cigányokat pedig az elsők között bocsátják el. A leépítésekkel párhuzamosan nő a feszültség, erősödnek az indulatok és megindul a cigányság újra-démonizálása. Például:
- Ha egy magyar család gyermeket vállal, megtapsolják – ha egy cigány nemzetiségű magyar család teszi ezt, rásütik, hogy ingyenélő, aki csak azért szül, mert ebből él. (A családi pótlék összege tíz éve nagyon alacsony és nem változik. Úgy tűnik, a szegény családoktól – akik az adójóváírásokkal nem tudnak élni -, ez az ország nem akar gyerekeket…) Ha egy jobban szituált magyar ember munkanélkülivé válik, még mindig a társadalom együttérzése kísérheti, ha egy szegény ember, főleg, ha cigány nemzetiségű magyar az illető -, akkor könnyen rásütik, hogy nem is akar dolgozni. És a cigány családok védtelenebbek a hivatali, rendőri visszaélésekkel szemben és olykor nem kapják meg azt a segítséget sem, ami jog szerint járna nekik is…
- Megerősödnek azok a szélsőséges szervezetek, amelyek a cigányok démonizálásával gyűjtenek szavazatokat. Elindulnak a Gárda-felvonulások, megfélemlítések. Egyre nő a feszültség, az indulat mindkét oldalon – de mi a társadalom reakciója? Amikor Olaszliszkán a feldühödött cigányok megölnek egy tanárt, országos felháborodás támad – teljesen jogosan -, tüntetések kezdődnek, a rendőrség és a bíróság példás gyorsasággal jár el… Amikor 2008-2009 között tíz alkalommal követnek el, előre kitervelten, lőfegyveres és molotov-koktélos támadást védtelen cigány családok ellen (55 lakos vált célponttá, 6-an meghaltak, 5-en megsérültek), a felháborodás már korántsem országos méretű, a nyomozás „hiányos”, a pártok sem szerveznek tüntetést…
- A rosszul megalkotott törvények miatt a cigány kisebbségi önkormányzatok (is) a visszaélés melegházaivá válhatnak A cigányság fokozódó ellehetetlenülése és újra-gettósodása pedig óriási lehetőséget kínál a cigányság korrumpálására és kriminalizálására. Hatalmas pénzösszegek tűnnek el (mindmáig büntetlenül), az elszegényedett településen pedig megjelennek az „gazdák” és az uzsorások, a szegénységen élősködők…
2019-ben kipattan, hogy hiába néhány elszánt ember évek óta a gyöngyöspatai iskolai szegregáció ellen, a bírói ítéleteket nem hajtják végre, az elkülönítés fennmaradt. (A cigány nemzetiségű magyar gyerekek még arra az emeletre se mehetnek fel, ahol a magyar gyerekek tanulnak, nem használhatják azt a vécét, oktatásuk színvonala messze alatta marad társaikénak - ilyet az ’50-es évek Amerikájáról olvasunk, a fekete polgárjogi mozgalmak kezdeténél -, mit szólnánk hozzá, ha a mi gyerekünkkel bánnának így?) Végül a bíróság, magyar jogszabályok alapján kártérítést szavaz meg, ami – politikai hátszéllel és nyílt uszítással -, országos felháborodást kelt. (66 gyereknek összesen 99 millió forintot, azaz fejenként valamivel több, mint egymilliót, ami kimondva lehet, hogy soknak tűnik, de életkezdéshez, életminőség-javításhoz, az elveszett évek pótlásához édeskevés.) A Parlament rögtön él a lehetőséggel, törvényt módosítanak, soha többé nem kaphat senki pénzbeli kártérítést ilyen ügyekben. A szegregáció pedig marad…
Ilyen hát a magyar nemzet önsorsrontó élete. Továbbra is harcot folytat önmaga ellen, magyar a cigány nemzetiségű magyar ellen, de cigány a cigány ellen is, gazdag a szegény ellen, azt lesve, kit és hogyan használhatna ki, kinek a hátán lépkedhetne feljebb, kinek a késével vajazhatná vastagabban a kenyerét…
Pedig lehetne másképp, mint ahogy van is másképp, csak épp ez alig látszik. Van roma szakkollégiumi rendszer, működnek tanodák, ha lassan is, de nő a cigány értelmiségiek száma, az egyházak olykor erőn felül is segítenek, léteznek állami programok és pénzek…
Hazánk lakosságának egytizede, azaz mintegy egymillió ember cigány nemzetiségű magyar, részarányuk pedig növekszik. Vagy megtanulunk együtt élni, egymást segítve, vagy gettókat hozunk létre – de ne feledjük, akkor a kerítés mindkét oldalán gettó lesz…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
