Két magyar stigmatizált és a többiek
Nagy örömünkre vasárnap a szolnoki Vártemplomban Máthé György plébános úrral és Galgóczy Erzsébet sok tisztelőjével együtt közösen ünnepelhettünk azt, hogy emléktáblája kikerült a templom külső falára. Később erről talán sikerül egy képes beszámolót feltenni a honlapunkra, addig is néhány szó magyar stigmatizáltjainkról és életük jelentőségéről:
A Stigmata című, nemrégiben megjelent könyvben a szerző (Michael Hesemann) 328 embert sorol fel (47 férfi, 281 nő), akik az elmúlt 800 évben Krisztus sebhelyeit viselték testükön. Közülük ketten biztosan magyarok: a boldoggá avatott Magyarországi Ilona veszprémi domonkos nővér, és Galgóczy Erzsébet. Mindketten a magyar történelem válságos pillanatában kapták a Krisztussal való együttszenvedés kegyelmét és mindketten előkészítői és megharcolói voltak Isten nagy kegyelme kiáradásának egyházunkra és hazánkra. (Van egy harmadik is, aki hazánkban élt, de nem magyar származású: a gráci születésű Fauland Aloysia. Ő 1881-ben lépett be a soproni orsolyita zárdába és 1902-ben bekövetkezett haláláig ott élt. Rendi neve: Kisded Jézusról elnevezett Vincentia volt.)
Boldog Magyarországi Ilona 1237. október 3-ról 4-re virradó éjszaka – Assisi Szent Ferenc halálának 11. évfordulóján – kapta meg a sebeket. A vele együtt élő nővérek többek között azt nyilatkozták, hogy extázisban volt és „tiltakozott és hangosan kiáltotta: Uram, ezt mégse, ezt ne, Uram, Istenem! Suttogva mondta ezeket a szavakat, bár mi nem láttuk, hogy kivel küszködik, vagy kivel beszél.” (im. 69. o.) A domonkos nővérek később sem tudták meg, mi ellen tiltakozott Ilona. Talán a stigmák ellen, bár ezt én nem tartom valószínűnek. Idézzük fel, mit írt Pál apostol: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára, amelynek én szolgája lettem…” (Kol 1, 24 -25) Hasonlóképp gondolkodhatott Ilona nővér is. Ha nem értette volna az együttszenvedésben rejlő örömöt és kegyelmet, meg sem kaphatta volna a stigmákat, hiszen Isten senkit sem kényszerít erre.
Kérdezzük meg: vajon lehetséges-e, hogy Isten a Magyar Királyságra zúduló mongol-tatár hordák veszedelmét és az ország teljes megsemmisülésének lehetőségét mutatta meg Ilonának? Lehetséges-e, hogy ez ellen tiltakozott a szentéletű apáca? Lehetséges-e, hogy azért kérte tőle az Úr az együttszenvedést vele, hogy Ilona életáldozatán keresztül a teljes katasztrófát megakadályozhassa?
Nem tudhatjuk, én azonban hajlok erre. Az biztos, hogy 1241-42-ben Batu kán vezetésével a mongolok lerohanták a zűrzavarba merült országot és oly mértékben elpusztították, hogy az egykorú krónikások azt írták, a Magyar Királyság megszűnt létezni. Aztán csodával határos módon a hódító sereg kivonult, az ország pedig újjáéledt. IV. Béla király születendő lányát felajánlja Istennek, a kislány a Nyulak szigetére költözik, amit ma már róla nevezünk Margit-szigetnek. Ő Árpád-házi Szent Margit, legnagyobb magyar engesztelőnk és ima-harcosunk, kora békességszerzője, a családi háború és újabb országvesztés megakadályozója…
Galgóczy Erzsébetről már többet tudhatunk. 1919-ben, 14 évesen, a Tanácsköztársaság idején betegen is átúszik a megáradt Zagyván, hogy az épp bombázott Vártemplomból kimentse az Oltáriszentséget. 1929-ben jelennek meg rajta a stigmák, ettől kezdve péntekenként átéli Krisztus kínszenvedéseit, mindent felajánlva hazájáért és az emberekért. Életét rejtettségben éli, de egyedülálló, csodálatos misztikus kegyelmek között. (Ezek közé tartozik a Szűzanya rendszeres testi megjelenése nála és még sok egyéb, amiről itt nem tudunk írni, de honlapunkon bővebben lehet olvasni róla.) Szenvedésével végig kíséri a XX. század legzaklatottabb évtizedeit és hazánkra zúduló minden csapását. Hogy csak néhányat említsünk: a Tanácsköztársaság és Trianon tragédiája, az 1929-33-as nagy gazdasági világválság, ami különösen súlyosan érintett minket (’29-ben kapja a stigmákat), az elharapózó gyűlölet, fasizmus, majd kommunizmus… Csak a mennyben fogjuk megtudni, mennyi kegyelmet esdett le hazánkra, mennyi bajtól óvott meg minket és mennyi jó lehetőséget küzdött ki számunkra – még ha vezetőink nem is éltek vele -, életáldozata. Bizonyosan neki is része volt abban, hogy a II. Világháború szinte utolsó évéig érintetlen maradt hazánk, hogy ’56-ban nemzetünk világra szólóan megmutatta, mit gondol a diktatúrákról…
1962-ben hal meg Budapesten, Máriaremetén. Gyerekkori történelemóráinkon, a ’70-es években attól volt jelentős ez a dátum, hogy ez volt az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése, azaz az enyhülés kezdete, így válhattunk mi a „legvidámabb barakká a szocialista táborban”. És amit nem tanítottak, bár jelentősége világméretű: ebben az évben kezdi el írni naplóját Budapesten, Máriaremetén – vajon véletlen a helyszín egyezése? – egy hatgyerekes családanya, Kindelmanné Erzsébet asszony. Ez a Szeretetláng Lelkinapló, Isten hatalmas szeretetáradásának nagy megnyilatkozása, ami mára a világszerte elterjedt római katolikus Szeretetláng Lelki Mozgalom alapdokumentuma.
Ahogy én látom, katonai hasonlattal élve: Magyarországi Ilona nővér és Galgóczy Erzsébet Isten „hídfőállásai” voltak a világ ellenséges terepén. Az ő küzdelmük eredményeképp Árpád-házi Szent Margit és Erzsébet asszony is már a mennyek országa stabil „előretolt helyőrsége” lehettek, ahonnan az Úr az egész egyházra és országra-világra kisugározhatta megmentő kegyelmét. Most pedig mirajtunk a sor, hogy – felismerve ezeket a nagy ajándékokat -, megerősítsük Isten országát közöttünk, megvédjük az ellenséges erőktől és kiterjesszük határait minden irányban és minden ember felé.
Részlet Sípos (S) Gyula: A stigmatizált Galgóczy Erzsébet élete és misztikája című könyvéből. Lásd bővebben: http://szeretetfoldje.hu/index.php/konyveink/8590-a-stigatizalt-galgoczy-erzsebet-elete-es-misztikaja
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
