Aki él és szeret - Bohn István atya 70. születésnapjára
Ha egy pap több, mint harminc éve együtt él egy egyházközségben a hívekkel, akkor óhatatlanul apafigurává válik (esetleg amikor még fiatal, kamasz lányok ártatlan álmaiban vőlegény-figurává, s elmondhatjuk, hogy István atya jóvágású fiatal férfi volt, amikor káplánként Törökbálintra érkezett). De milyen is ez az apa, lelki atya, és milyen képet mutat az égi Atyáról?
Ha István atya elődjéről, Pelsőczy Ferenc atyáról lehetett azt állítani, hogy „szenvedélye: pap” – és nem is lehetett reverenda nélkül látni -, akkor István atyáról azt mondhatnánk: „szenvedélye: Isten országa”. Akár lehetne ez is a címe az írásnak, ha nem lenne a szenvedély szó félreérthető. István atya ugyanis nem olyan értelemben szenvedélyes, ahogy egy szangvinista lelki alkatú, könnyen hevülő, síró-nevető ember, korunk hőse, reklámaink mintapéldánya. Ő zárkózottabb, inkább ész-ember (ha szabad így fogalmazni), a végig gondolt igazságok embere, ami természetesen nem zárja ki az érzelmeket, hiszen például nagyon is tud, és akar is ő vidámítani, az „István atyás viccektől” kezdve a kisgyerekekhez való kedves odaforduláson át a derűs beszélgetésig. Mégis ő olykor inkább tűnik számomra „introvertált embernek extrovertált élethelyzetben” és szolgálatban – annál csodálatosabb az az akarat és szenvedély, amivel akar és tud szeretni.
István atya Istene: Szeretet-Isten. Amikor azt imádkozzuk, hogy „Aki él és uralkodik”, ő azt mondja helyette: „Aki él és szeret”. Isten, aki él és szeret, és István atya, aki ugyanezt akarja megértetni és megélni: Isten él és szeret. Ez az ő egyik nagy igazsága, központi gondolata, ami fiatalon megragadta, és amiből nem enged, amit élni akar, s amiből az egész életműve kibontakozott. Ez az értelem és akarat szenvedélye és teljes odaadása, s ezen keresztül az egész személyiségé, benne az érzelmeké is. (Testvére mesélte, hogy gyerekkorukban egyszer, amikor kolbász került az asztalra - amit a kis Pisti nagyon szeretett, de csak ritkán látott -, mégsem volt hajlandó enni belőle, mert előtte arról beszéltek, hogy Jézus mennyit szenvedett. Ha pedig Jézus szenvedett, akkor ő sem akar kolbászt enni, és ettől nem lehetett eltántorítani…)
Ez a Szeretet-Isten, és ez az Isten országa az, amit István atya egész szolgálata alatt megmutatni, elénk élni és megvalósítani akar, még önmaga, saját természete ellenére is. Bezárhatná az ajtót a neki nem tetsző emberek és kezdeményezések elől, kikövetelhetné a szabálykövetést, az engedelmességet – e helyett nyitva tartja az ajtót, engedi, hogy a közösség tagjai a saját útjukat járják, még ha nem is ért velük mindenben egyet. (Hány bezárt, kihűlt plébánia telne meg emberekkel, ha papjuk ilyen nagylelkű, „Isten országa ember” lenne!)
Emlékszem, egyszer egy komoly egyházi vezető arról beszélt, hogyan csökken, pusztul az egyház, egyre kevesebb hívő, elsőáldozó, bérmálkozó – én meg hozzászóltam, hogy Törökbálinton ez nem így van. Ő szinte legyintett, jó, tudjuk, hogy Törökbálinton minden rendben – én meg azt gondoltam magamban, ha látnád, mennyi munka, erőfeszítés van e mögött a „minden rendben” mögött!
Nálunk volt egyházközségi zsinat, egyházközségünk többszöri átvilágítása, kielemzése, nem lehet azt mondani, hogy – önvédelemből, sértődöttségből és más, ránk jellemző okokból – István atya elfutott volna a nehézségek, kritikák elől. Épp ellenkezőleg!
A jó pap mindig többre vágyik, többre Istenből és emberekből – és ez igaz István atyára is. Amikor a ’90-es évek elején az egyházba „betört” a karizmatikus megújulás, akkor ők (a közösségek tagjaival) hosszabb időn át minden este összegyűltek egy-egy háznál, és imádkoztak a Szentlélek kiáradásáért – és meg is lett az eredménye. Na persze, ehhez közösségek is kellenek: és megint itt a másik nagy gondolat, ami meghatározza István atya működését: ha Isten közösség – a Szentháromság közössége -, akkor Isten országa is közösség és a közösségek közössége, amit szervezni, építeni kell és lehet. Nem mintha István atya nem építkezett volna egyébként is, hiszen nevéhez köthető a templom és a Mária segíts kápolna felújítása, az új plébánia épület, aztán amikor Torbágyot megkapta filiának, az ottani templom felújítása, stb. A legnagyobb templomot azonban élő kövekből, emberekből építette fel, s építi mindmáig, hetven évesen is kiscsoportokat, közösségeket szervezve, nyári táborokban és téli kiscsoportokban, és tavasszal, és ősszel, akivel és amikor csak lehet. Hogy pedig ez az élő kövekből épült templom mennyire stabil, azt az is mutatja, hogy az egykori káplán kamaszai szülőként hozzák a gyerekeiket, unokáikat, ismerőseiket és barátaikat. Ő az a pap, aki nem írta meg papírra azokat a teológiai műveket, amiket megírhatott volna, mert azzal volt elfoglalva, hogy beírja azokat a szívünkbe. Mi aztán hol puha agyag, hol kemény kő voltunk, de az atyának volt szerszáma a legtöbb fajtához, s amit írt, az úgy tűnik olvasható, és olvassák is az egymást követő nemzedékek…
Hogy Assisi Szent Ferenc mennyiben ideálképe, azt nem tudom, de az bizonyos, hogy van valami ferences egyszerűség benne. A hétköznapi ruhákban, amiket hord. A családtól kapott használt Trabantban – ha jól emlékszem -, amihez képest már előrelépés volt a szegény Pelsőczy atyától megörökölt leharcolt Lada. (Remélem, jól emlékszem az autók típusára.) De nincs ebben semmi hamis szegénység-kultusz. Emlékszem arra a gyermeki boldogságra is, amikor megvehette élete első normális és biztonságos autóját, s hogy milyen fontos volt számára, hogy annak árát a saját munkájával kereste meg…
Szóval egyszerűség az életvitelében. Abban, ahogy ellátta magát. Vágta a fát (konkrétan a fűtéshez és képletesen is, elvégezve minden „favágó munkát”). Ahogy arra is nehezen lehetett rávenni, hogy engedje, legalább időnként főzzenek rá. Amint Jézusra igaz volt, hogy „semmiben sem különböztette meg magát tőlünk”, úgy igaz István atyára is, hogy semmiben nem különbözteti meg magát, sem öltözködésben, sem viselkedésben, nem lett belőle soha méltóságos esperes úr, ámbátor a címe meglenne hozzá.
Igazából el vagyunk kényeztetve, s erre olykor csak akkor döbbenünk rá, amikor elmegyünk valahová nyaralni és kiderül, hogy két-három falut is be kell járnunk, mire valahol misét találunk (vasárnapit!), miközben nálunk minden hétköznap van mise, vasárnap három is, és ezek száma akkor se csökkent, amikor István atyának már Torbágyra is járni kellett. Vagy amikor valahol hallunk egy unott, üres prédikációt, esetleg valaki a szemünkbe mondja egy törökbálinti mise után, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen jól prédikáló papunk van.
Egy dolog bizonyos: István atya sohasem futott el a munka elől, sőt, hamarabb odaért a szerszámokhoz, mint mi (olykor oda se engedett, mert ő majd megcsinálja – és milyen makacs tudott lenni!). Mindig kereste és keresi, hogy mit lehet még tenni, hol lehet még segíteni, mi a híja még az Isten országának, hogy azt gyorsan „legyártsuk”.
Így aztán a törökbálinti egyházközség ma színes, sokoldalú, befogadó, tágas, evangelizáló, és segítő, növekvő, ahol sok ember megtalálhatta helyét, hivatását, életét, közösségét. Egy ember ezt a sokféleséget talán már át se tudná fogni, s lehet, hogy nem is kell, hacsak nem a jó gazda szemével. Olyan szemmel és szívvel, mint az övé, aki engedi azt is, ami nem egészen olyan, mint amit ő elképzelne, segíti a tőle különbözőt is és nem zárja be a kaput a vele ellenkező előtt sem (erről személyes tapasztalataim vannak, de István atya még engem is elvisel…).
Hogy az írásom elején feltett kérdésre válaszoljak: a kép, amit elénk él István atya Istenről, ilyen: szerető, nagylelkű, egyszerű, közvetlen, kitartó, Atya, Apuka.
Biztos vagyok benne, hogy amikor majd – reméljük, sokára -, a mi atyánk a mennyei Atya elé kerül a színről színre látásban, azt fogja hallani, amit Jézus mond a példabeszédben: „Jól van, én hű szolgám, a kicsiben hű voltál, többet bízok rád, gyere be Atyád örömébe!”
Szegény István atya! Egész életét átdolgozza, akkor aztán majd még több vár rá, az egész világegyetem - igaz, hogy az angyalokkal és szentekkel együtt. Ha pedig velünk tudott dolgozni, akkor velük biztosan még jobban fog menni…
Sipos Gyula, Törökbálint, 2020.05.05.
