Menekülés helyett
Talán a húsvéti „nagy zabálás” eredménye, de éjszaka megint azt álmodtam, hogy menekülnünk kell a keresztényüldözés miatt. Felriadva meg azon bosszankodtam, hogy miért menekülök, miért nem szállok szembe velük?! Mert bár időnként helyes a menekülés – háború, éhínség, vagy akár járvány idején, illetve a bűnök elől -, de ez mégsem lehet a végső válasz a problémákra.
Régebben két regényt is elkezdtem írni a menekülésről – nem beszélve a Küldöttek címűről, amit jó rég írtam és egykor megjelent, hasonló témában -, de mindkettőt abbahagytam, bár részleteket egykor feltettem a honlapunkra. Nem írtam tovább, mert sem utópiát, sem anti-utópiát (disztópia) nem akartam gyártani, s egyébként is, egy elképzelt világ helyett a valódi világban szerettem volna válaszokat találni és változást elérni.
Most is a válaszokat, a pozitív irányú változás lehetőségét keresem. Hiszen nem elég például önmagunk sötét oldala (bűnös hajlamaink, rossz szokásaink) elől elmenekülni, egyszer szembe kell néznünk velük és le kell győznünk azokat.
A mostani járvány megmutatta, mennyire nincsenek válaszaink egy bekövetkező katasztrófa-helyzetre. Persze a vírus ellen menekülni helyes és jó dolog, de messze nem elégséges. A távoktatás nem helyettesítheti azt a sokrétű kapcsolatot és oktató-nevelő munkát, amit a gyerekek az iskolában megkapnak, átélnek. Az internetes mise ugyanúgy nem helyettesíti az élő részvételt, mint a szerelmes levél és fénykép az élő és szoros házassági kapcsolatot. Egy leromlott egészségügyi rendszert nem lehet szájmaszkokkal feljavítani, egy ország gyenge egészségi állapotát sem lehet távoltartással megerősíteni, a kieső gazdasági bevételeket pedig propagandával pótolni.
Vagy lehet, de mi lesz az eredménye?
Jobb lenne mégis a megoldásokon gondolkodni – mint ahogy a vírus ellenszerét is kutatják -, és amit lehet, azonnal bevezetni. Ha ugyanis a boltokban, munkahelyeken be lehet tartani a szociális távolságot, akkor valószínűleg a templomokban is be lehet, és az iskolákban is. Igaz, hogy ez komoly szervező munkát igényel. Igaz, hogy ez több jogot és felelősséget adna a plébánosok, lelkipásztori kisegítők és egyszerű hívek – valamint a pedagógusok, szülők, stb. – kezébe (a már így is túlhajtott centralizáció kárára). Igaz, ez mindenképpen több munkát és több fegyelmezettséget igényelne tőlünk.
Miért is ne lehetne egy szociális távolsághoz szabott létszámmal misét tartani? Nyilván többet kellene tartani – már ahol vannak hívek -, és jobban engedni kellene az igeliturgiát is áldoztatással, de ez csak javára válna mindenkinek.
Miért ne lehetne az osztálytermekben, esetleg fél-, vagy negyed osztállyal, naponként váltogatva, közben közvetítéssel, tanórát tartani? (Csak ötletelek, de miért is ne?) Igaz, ehhez csökkenteni kellene a mérhetetlen adminisztrációs terheket és ki kellene engedni a pedagógusokat a harapófogóból…
Nagyon sok mindent meg lehetne csinálni, ha a vezetőink megbíznának az emberekben (bennünk), ha nem most is elvenni, hanem osztozni akarnának.
Már most látszik, hogy melyek azok az országok. ahol elöl járnak az állampolgáraikról való gondoskodásban szükséghelyzet idején. Hol nyitották meg a pénzcsapot, hogy fenntartsák a vásárlóerőt, az embereket, a gazdasági szereplőket – és hol nem. Hol igyekszik az állam is a maga eszközeivel növelni a társadalmi rétegek és emberek közötti szolidaritást, és hol nem. Hol nagylelkűek, és hol nem.
Nálunk egyelőre nem.
Van miért imádkozni – és persze cselekedni…
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)
