Világosság a pusztában
Minden megújulás kezdetén megjelenik a pusztaság. Már a Teremtés leírásában is azt olvassuk, hogy „kezdetben” – e legelső megújulás kezdetén -, amikor Isten teremtette az eget és a földet, a föld „kietlen és puszta volt”, és Isten Lelke lebegett a vizek felett. Ekkor Isten azt mondta: Legyen világosság! Nézzük csak, milyen az, amikor a mi különös nagyböjtünkben Isten bevilágítja életünk pusztaságát…
Vajon ez az időszak javunkra válik az életünkben? A kényszerű együttlétben összekovácsolódnak a családok, vagy inkább nőni fog a válások száma? Több gyerek születik majd, vagy kevesebb? Elmenekülünk önmagunk elől, beletemetkezve a média világába, szorongásba, haragba, vagy elindulunk az önismeret és a kiengesztelődés útján? A vallásos emberek elszoknak a templomból – hiszen így is lehet -, vagy alig várják, hogy visszatérhessenek és együtt ünnepelhessék Isten titkait?
Nem kétséges, hogy nehezebb most az élet, és valószínűleg még nehezebb lesz. Sokan elveszíthetik munkájukat, s vele önbecsülésüket, megélhetésüket. Nagy próbája lesz ez életünknek, családunk, közösségünk, országunk életének: szolidárisak, segítőkészek leszünk egymással, vagy elzárkózunk, mentve magunkat, amíg menthető?
A félelmem abból fakad, hogy nemzetünket évtizedek óta lenevelik a szolidaritásról. Néhány példa csak az elmúlt időszakból: Csendben maradtunk, amikor az ápolónők tiltakoztak a munkakörülményeik miatt (fekete ruhás ápolónő), nem is lett eredménye a tüntetésüknek. Akkor sem álltunk ki, amikor a pedagógusok kockás inget húztak, hogy felhívják a figyelmet a problémákra, el is halt az is. Elfordítottuk a fejünket, amikor a hajléktalanok helyzetét kriminalizálták, talán még örültünk is, hogy nem kell többet látnunk őket az utcákon. Elfogadtuk az egykulcsos adórendszert is, ami a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket még szegényebbé teszi, és azt is, hogy olyan családtámogatási rendszerünk van, ami a pénzügyi helyzettől függően motiválja a családokat a gyerekvállalásra. (Az alanyi jogon járó családi pótlék összege alacsony és évek óta nem emelkedik, az adójóváírást meg azok kaphatnak, akiknek van miből egyáltalán leírniuk…)
Nem akartunk szolidárisak lenni még azokkal a menekültekkel szemben sem, akik hivatalosan is bejöhettek, és elfogadtuk, hogy börtönkörülmények között tartják őket, hátha visszafordulnak. Elfogadtuk, amikor politikai-gazdasági eszközökkel egyeseket felemeltek, másokat pedig tönkretettek. Csendben maradtunk, amikor újságokat szüntettek meg, pártokat lehetetlenítettek el. A cigányság problémái sem a miénk, és amikor kiderült, hogy az ország néhány területe szinte szegénység-gettóvá vált, elfordítottuk fejünket – de mi lesz most, amikor esetleg mi szorulunk mások segítségére?
Martin Niemöller egykori náciellenes lelkész szavai talán most szíven ütnek minket: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”
Ez a világosság – még most is tiltakozunk, vagy elismerjük bűnünket és visszafordulunk?
Ferenc pápa évek óta beszél a szolidaritásról, a bárányszagú pásztorokról, és úgy tűnik, szavai Olaszországban meghallgatásra találtak. Most, a tragédia idején az olasz papok kint vannak a hívek között, ellátják és segítik őket – és nagyon sokan meghalnak közülük. Ez rettenetes tragédia, ugyanakkor nagy dicsőség, a vértanúk dicsősége. Az emberek pedig emlékezni fognak rájuk, és arra, hogy az egyház ott volt velük a nehézség és megpróbáltatás idején, Krisztus szeretete áthatolt a sötétségen és példát adott… És mi, magyarok?
Úgy tűnik, a hívő magyar ember munkába járhat, boltba mehet, kutyát sétáltathat, manikűröshöz mehet, sőt, a rendelet szerint még templomba is mehetne, de oda nem mehet, mert a hívő magyar ember, ha templomba kerül, akkor megbolondul, többé nem tartja be a kötelező távolságot, letépi a szájmaszkot és egyenesen arcba tüsszenti a másikat, így terjesztve a fertőzést. Vagy mégsem?
Nem tudom, de az biztos, hogy Kínában nem tudták volna olyen gyorsan és hatékonyan bezárni a templomokat, mint ahogy a magyar katolikus egyház megtette. Az ördög örül, nekünk meg ilyen nagyhetünk és húsvétunk lesz, - az eucharisztikus kongresszus évében -, hogy például az eucharisztia alapításának ünnepén, nagycsütörtökön az üres padok előtt ünnepelhet a pap…
Persze én el tudnám képzelni, hogy a jó hívek mégis képesek betartani az előírásokat, és nem csak a boltban, az utcán, de a templomban is tudnak normálisan viselkedni, de hát nekem élénk a fantáziám…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
