Személyes és országos bűnlista
Isten kegyelmei bőségesen áradnak ránk. Ha nem akarunk olyanok lenni, mint egy nokedliszaggató, tele lyukakkal, amiken keresztül a kegyelem elfolyik, bűnbánatot kell tartanunk személyesen, de közösségileg is. Itt egy rövid, szubjektív bűnlista, a hét főbűnt alapul véve:
A hét főbűnt vesszük most alapul, bár vehetnénk a Szentírás szerint égbekiáltó bűnöket is (árvák és özvegyek nyomorgatása, a munkás bérének visszatartása, gyilkosság, szodómia), vagy az isteni erények (hit, remény, szeretet) elleni vétkeket, de legegyszerűbbnek mégis az tűnt, ha a hét főbűn tükrében vetünk egy (nem túl mély) pillantást magunkra, egyházunkra és hazánkra.
A hét főbűn közül az első a kevélység, más szavakkal büszkeség, gőg, önigazultság. Ez olyan alapbűn, amiben az első emberpár óta mindannyian elbuktunk. Hányszor buktam már én is abban, hogy úgy véltem, amit én gondolok, ahogy én cselekszem, az a helyes, úgy kell, és csak úgy lehet jól cselekedni. Mi vagyunk a saját életünk középpontjában, és olykor szinte lehetetlennek érezzük, hogy fejet hajtsunk, alázatosak legyünk és átadjuk az első helyet egy másik embernek és/vagy Istennek. És hányszor volt önigazult közösségünk, egyházunk és hazánk, mennyi aljasság és hazugság, manipuláció fakadt már abból a gőgös akaratból, hogy valamely vezetőnk a saját szemétdombja tetején kukorékoló kakas maradhasson! A sátán is Istenné szeretne válni, az önigazult ember is önmaga és környezete, rosszabb esetben egyháza (közössége, plébániája, püspöksége) és hazája (községe, városa, kormánya) istenévé akar lenni. Körös-körül láthatjuk a diktátorok felemelkedését – szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívünket a te szíved szerint!
A második főbűn a fösvénység (kapzsiság, zsugoriság) - az a kisgömböc mentalitás, ami mindent magának és a maga uralma alatt akar tartani. Ide kapcsolhatjuk az irigység főbűnét is – az ezekben elbukó ember mástól sajnálja azt, amit magának igényel, követel, elvár. Szerezni akar, de osztozni nem. Hát nem én vagyok a pénztárcám ura? Nem dönthetem el, hogy kinek adok az időmből, pénzemből, tehetségemből? Vannak, akiknek még a falat is megkeseredik a szájában, ha a másik jó ízzel eszik – az biztos finomabb falat! Akik ha valahová nem juthatnak be, mások előtt is elzárják az utat. Akik természetesnek tartják, hogy nekik jut, de természetellenesnek, ha másnak is kell adni belőle. Akik képesek minden hazugságra, lopásra, korrupcióra, a másik részének elcsalására, megfosztására, csak hogy nekik több legyen. Az ilyen ember, egyház és ország mindenképp elvész, mert „akinek van, annak még adnak, akinek nincs – mert kapzsi és zsugori, osztozásra képtelen -, attól még azt is elveszik, amije van”.
A bujaság főbűnéről beszélnünk se kellene, hiszen azt ma már erényként hirdetik és díjazzák a médiában. És mi talán nem vagyunk megfertőzve vele? Jézus szerint, aki kívánsággal néz egy másik asszonyra (férfire), az már paráználkodott vele – bizony, nagy bajban vagyunk. Az élet burjánzik bennünk, de ha túlburjánzik, akkor áttöri fegyelmezettségünk falait és mohón rávetjük magunkat a bűn svédasztalára – ez már a torkosság és mohóság, falánkság főbűne is. Felfaljuk a meg nem született, anyaméhben megölt gyermekeinket, faljuk a kielégíthetetlenné fokozott vágyainkkal a jövőnket, végül belehalva a sóvárgásba, unalomba és közönybe. A fogyasztás vágyát gerjesztik bennünk, és gerjesztjük magunkban, „mert megérdemeljük”, és különben is „ettől működik a gazdaság”. A szolidság és szemérmesség helyét elfoglalja a magamutogatás és a „megtehetem” filozófiája. Jöjjenek a felsőkategóriás autók, a vadászatok, a mérték nélküli pénzszórás, a kábítószeres bulik, a rongyrázás és hivalkodás. Így tékozoltuk el életünk hét bő esztendejét túlméretezett stadionokra és cirkuszi játékokra, értelmetlen alkotásokra, szórtuk szélbe a fejlesztésre szánt pénzeket, használtuk befolyásszerzésre és vágyaink kielégítésére a közösség építésére kapott anyagi és lelki javakat. De mi lesz, ha jön a hét szűk esztendő?
„Aki pedig haragszik embertársára, az gyilkos”. Gyilkoljuk felebarátjainkat szavainkkal, mély sebeket ütve a szívükön. Nem véletlenül tartozik a harag a hét főbűn közé! S ha csak a mi szívünk lenne romlott! De hazánk egész politikát épít arra, hogy legyen mindig valaki, akit gyűlölhetünk. Egy egész népet rontunk meg ezzel, s a vétkesek közt néma cinkos egyházunk, amelyik mindezt eltűri, nehogy az osztogató és fosztogató kéz ellene forduljon. Ugyan mire megyünk majd kifogásainkkal és szánalmas magyarázatainkkal Isten előtt? Mi lesz, ha meglátjuk, haragos szavaink pusztító lövedékei hogyan szaggatták darabokra hazánkat?
Megírtam ezt a cikket, hogy ne a szívem szorongásaira és félelmeire hallgassak. Nem akartam tovább halogatni, mert a lustaság és a jóra való restség főbűne nekem régi ismerősöm, Pató Pál szegről végről rokonom. Megírtam, hogy a mulasztás bűne, amely terhel minket minden esetben, amikor felismertük a rosszat és nem tettünk ellene, amikor felismertük a jót és nem álltunk mellé, nem cselekedtünk, legalább most az egyszer ne terheljen…
Uram irgalmazz nekünk!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
