Cigány vagyok
Amikor meghallottam, hogy milyen kérdések lehetnek az új „nemzeti konzultáció” kérdőívén, arra gondoltam, hogy kiteszek magamról egy fotót, azzal az aláírással, hogy „cigány vagyok”. Aztán láttam, hogy beindul valamilyen társadalmi immun-reakció, pedagógusok, pszichológusok, szociológusok, komoly emberek tiltakoznak – de azt gondolom, hogy nekünk, keresztényeknek nagyon fontos ehhez még egy szempontot hozzá tennünk, nehogy úgy járjunk, mint hazánk az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus után.
Cigány vagyok – és magyar, tót, oláh, sváb, zsidó, muzulmán, migráns -, mert nem lehetek más, ha keresztény vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem mondhatom ki a rosszat és a jót, nem beszélhetek a problémákról és a megoldásokról, sőt!
Jézus képmutatásuk miatt ostorozta a farizeusokat – ugyanakkor bement a farizeusok házába és együtt étkezett velük. Római elnyomás alatt élt – de meggyógyította a százados szolgáját és még meg is dicsérte a katonát. A hegyi beszédben nagyon keményen beszélt a bűnökről – s közben együtt lakomázott a vámosokkal, nyilvános bűnösökkel. Együtt érzett és azonosult az emberekkel és azt mondta: amit a legkisebbek közül egynek tettetek, nekem tettétek, és amit nem tettetek, nekem nem tettétek! (Mt 25. fej.)
Mindannyian tudunk jó és rossz történeteket mondani a cigányokról – és magyarokról, tótokról, oláhokról, svábokról, zsidókról, muzulmánokról, migránsokról -, nekünk is vannak személyes tapasztalataink életünkből és a cigánymissziónkból. A kérdés nem ez, hanem az, hogy amikor probléma-feltárás és –megoldás helyett egy népet akarnak bűnbakként használni társadalmi bajok elfedésére, amikor viszályt és gyűlöletet keltenek, akkor mi, keresztények, vajon azonosulunk-e az üldözöttekkel, melléjük állunk-e, ahogy egykor Jézus tette, vagy sem?
Jézus nem válogatott a keresztfán, hogy kiért hal meg és kiért nem, ki érdemli meg és ki nem, hanem elvállalta mindenkiért az áldozatot. Ha pedig mi krisztusi emberek vagyunk, akkor nekünk is el kell vállalnunk ezt az áldozatot, ezt az azonosulást...
De itt nem csak személyes ügyről van szó, és ezt nagyon fontos látnunk most, 2020-ban, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus évében, amire még Ferenc pápát is meghívtuk. Ez kegyelmi esztendő, Isten óriási ajándékokat készített nekünk, hogy azok áldássá legyenek életünkben. De mit használ ez nekünk, ha olyanok leszünk – egyházunk, hazánk és nemzetünk -, mint a lyukas dézsa, amiből kifolyik minden kegyelem? 1938-ban is volt hazánkban Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, óriási kegyelmi áradattal, csodálatos külsőségekkel és belső kegyelmekkel – hogyan történhetett meg, hogy hazánk ezután mégis egyre mélyebbre süllyedt a képmutatásban és a bűnökben? Miért nem hallotta meg a szegény földművesek, zsellérek és kisparasztok, valamint a városi munkásság jajkiáltását? Miért ugrottunk be a háborúba akkor, amikor még senki sem kérte, és miért nem ugrottunk ki, amikor már mindenki más kiugrott? Hogyan küldhettük vágóhídra népünk egy részét – magyarokat, zsidókat, cigányokat, kommunistákat és szakszervezetieket -, hogyan válhatott az „úri keresztény osztály” a „zsidó vagyon” szétlopójává? Hová tűnt Isten kegyelme?
És ami ennél is fontosabb kérdés: vajon nem hiábavaló-e minden igyekezetünk, szép istentiszteletünk, külsődleges vallásgyakorlatunk, nem fog-e megint elpazarlódni Isten kegyelme, ha hagyjuk, hogy atyánkfiai és –leányai a bűnt sokasítsák?
Kezdődik a nagyböjt, illő hát Isten válaszát meghallanunk a kérdésünkre: „Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded. Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik. Maga az Úr vezérel szüntelen, s még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha. Újra felépíted az ősi romokat, és helyreállítod a régi nemzedékek építette alapfalakat. A rések betöltőjének neveznek majd, és a romba dőlt házak felépítőjének.” (Iz 58, 6-12)
Igen, mi építeni akarunk…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
