Koronavírus, Leonardo Da Vinci és a józanság lelke
Pál apostol azt írja Timóteusnak, hogy „nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7) Erre a józanságra pedig nagy szükségünk lenne. Most egy esemény – koronavírus járvány -, és egy ember – Leonardo -, esetén szeretném ezt illusztrálni.
Szinte évente olvashatunk arról, hogy kitört egy világjárvány – ezelőtt a SARS, előtte az ebola -, ami több ezer halálos áldozatot követel… Ezzel együtt kitör a pánik és jön az álhír-járvány és világösszeesküvés-járvány is, ami a betegséget rögtön „kontextusba helyezi”: ez a közeledő világvége jele (hiszen a Bibliában meg van írva), illetve a gyógyszergyárak világösszeesküvése, hogy eladhassák új termékeiket, esetleg a vírus maga is mesterségesen előállított valami, amit a „tudjukkik” szabadítottak a világra „tudjukmiért”… (És még lehetne sorolni a képregények világát idéző magyarázatokat.) De próbáljunk józanul, az okokat és okozatokat mérlegelve gondolkodni:
Ha már világjárvány: az első világháború utáni spanyolnátha-járvány sokmillió áldozatot szedett és viharos gyorsasággal terjedt el a kontinensen – az valóban világjárvány volt. És ki ismeri ma már egyáltalán azt a szót, hogy „vastüdő”? (A járványos gyermekbénulásban lebénult gyermekek lélegeztető-gépe). Tífusz, pestis, TBC – ha valamit elmondhatunk, akkor éppen azt, hogy ezek megszűntek világjárvánnyá lenni, az orvostudomány fejlődése, az oltási rendszerek kiépülése és az állampolgári felelősség növekedése miatt.
Hiszen épp az a csodálatra méltó, hogy amikor valami új megbetegedési forma jelentkezik, milyen gyorsan reagál rá a civilizációnk védekezéssel: kivizsgálással – ahogy a koronavírust is megtalálták, azonosították eredetét és terjedési módját -, elkülönítéssel, az ellenanyag, gyógyszer kifejlesztésével… A pánikreakciók helyett inkább ünnepelni kellene civilizációnk ellenálló-képességét! A rémüldözés és az álhírek ellen azonban csak a józan ész lehet a gyógyszerünk…
Igaz, olyan módon lehet „világjárványról” beszélni, hogy globalizált világunkban a mindent átszövő kapcsolatok révén a vírus – és a rémhírek is -, könnyen és gyorsan elterjedhetnek minden kontinensen. És mi ennek az eredménye? Néhány ezer megbetegedés világszerte – és tragikus haláleset, aminek fájdalmát nem kisebbítem -, a hétmilliárd emberből. Ha józanok akarunk maradni, akkor el kell ismernünk, hogy ez nem az a fenyegető világveszély, ami miatt most bunkerbe kellene vonulnunk. Maradjunk tehát józanok. Ha szükségesnek érezzük, vagy az megnyugtat minket, ám tegyünk óvintézkedéseket, de ne engedjük, hogy a félelem és pánik miatt „elguruljon a gyógyszerünk”…
Nagyon könnyen ítélkezünk embertársaink felett is – főleg, ha nem, vagy csak felszínesen ismerjük őket -, pedig itt különösen nagy körültekintésre és józanságra lenne szükség, hiszen szavainkkal gyilkolhatjuk a másik ember lelkét, testét. Most Leonardo Da Vincin szeretném megmutatni, hogy elveszítve a józanságunkat, milyen könnyen csapdába kerülhetünk.
Ő annál is nagyobb zseni volt, mint ahogy az általában ismert. Festőművész, szobrász és építész, hadmérnök – azon kívül kiváló zenész és hangszerkészítő, ünnepelt előadó és színházi előadások szövegírója, rendezője, jelmez- és látványtervezője, a tudományos gondolkodás megújítója (a tapasztalatszerzés elsődlegességével az elméletekkel szemben) – és még folytathatnánk. Testileg is nagyon szép ember, nagylelkű barát, kellemes társalgó, vonzó személyiség. És házasságon kívül született, homoszexuális – fiatalkorú szeretőkkel -, vegetáriánus, (azaz „fattyú. liberális, buzi”), aki legtöbb munkáját félbe-, megrendelőit cserben hagyta. És persze, mint a legtöbb korabeli művész, ő is a mecénások előtt hajlongó, kegyeiket kereső és őket gátlástalanul kiszolgáló ember volt. Tessék mondani: most akkor Leonardo jó ember volt, vagy rossz? Befogadnánk a rokonságunkba, vagy nem? Üdvözült, vagy elkárhozott?
Milyen könnyen ítélkezhetnénk felette, egyik vagy másik jó vagy rossz tulajdonságát kiemelve, mentegetve vagy kárhoztatva őt. De legyünk józanok, és ismerjük el, hogy ez nem a mi dolgunk, hanem Istené. Vonzódhatunk Leonardóhoz vagy taszíthat minket, jogosan ámulhatunk vagy berzenkedhetünk, és tehetjük mindkettőt egyszerre is – ha azonban ennél tovább merészkedünk, akkor olyan területre tévedünk, ami nem a mi felségterületünk. Élet és halál, menny és pokol ugyanis Isten ügye… Ezért ne ítélkezzünk elhamarkodottan! Ha politikusunkat, művészünket, barátunkat és ellenségünket beszéljük ki, maradjunk józanok, nehogy a félelem és a harag rossz indulatba, rossz útra vigyen minket.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
