Mi a helyzet a bűntudattal?
Keresztelő János bűnbánatot hirdet, Jézus Krisztus bűnbánatot hirdet, Péter apostol bűnbánatot hirdet, mert szerintük így lehet felszabadulni a bűn uralma alól. A modern világ szerint épp ellenkezőleg, a bűn fogalmától kell megszabadulni, mert a bűntudat megnyomorítja az embert és megakadályozza, hogy felszabadult életet éljen.
El kell ismernünk, hogy embereket meg lehet gyötörni, nyomorítani, depresszióssá tenni, sőt halálba lehet üldözni vélt és/vagy valós bűneik állandó emlegetésével. A modern pszichológia atyja, Sigmund Freud az ember bűn alóli felszabadításához, a test és lélek gyógyításához épp ezért gyökeresen változtat az eddig elfogadott emberképen. Azt mondja, az ember meghatározó része nem a tudatos énje, hanem az ennél hatalmasabb tudattalanja, és az ide elfojtott, a tabu és a bűn fogalma alá rekesztett tartalmakat kell felszabadítani, mert ezek az elfojtások betegítik meg az embert.
Az azóta eltelt száz év megmutatta, hogy a bűn alóli felszabadításnak ez a módja hová vezetett. Nem vitatva a modern pszichológia eredményeit, mégis azt kell mondanunk, hogy mára a világ eljutott minden, vagy majdnem minden bűn elfogadásához, s felteszi a kérdést: kinek van joga egyáltalán meghatározni, hogy mi a bűn és mi nem? És valóban, ha nincs egy felsőbb hatalom, ha nincs Isten, akkor a magam istene vagyok és jogom van megmondani, hogy nekem mi a jó és mi a rossz… Ezzel a felfogással azonban van néhány probléma.
Az első és legnyilvánvalóbb, hogy az ember ilyen felszabadítása láthatólag nem hozta el a várt eredményt. Az emberek nem lettek kevésbé szorongók, depressziósok, meggyötörtek, sőt épp ellenkezőleg, mintha a társadalom egyre nagyobb része szenvedne lelki problémáktól.
A második, hogy letagadhatatlanul működik bennünk valami, amit mi most lelkiismeretnek nevezünk, s ami nyugtalanít minket, amikor valami rosszat teszünk. Okos emberek hiába magyarázzák nekünk, hogy ez csak társadalmi kondicionáltság, emberi szokások, belénk nevelt elvárások, a felettes énünk, stb. - úgy tűnik, a lelkiismerettől szabadulni nem lehet (legfeljebb elfojtani). Bármilyen társadalomban, vallási környezetben növünk is fel, mindenütt működik és ugyanazokat sugallja: ne ölj, ne lopj, ne hazudj…
A harmadik, hogy nem létezik olyan életképes társadalom, amelyik bizonyos morális törvényeket ne tartana és tartatna be. (És megint csak ugyanaz: ne ölj, ne lopj, ne hazudj…) Úgy tűnik, hogy nem létezhet emberi közösség erkölcsi szabályok nélkül, amelyek persze sokféle formát ölthetnek, de tartalmuk hasonló, s ezeket a törvényeket minél inkább megkérdőjelezik, annál inkább szétesik a közösség, a család, a társadalom – ahogy azt napjainkban is tapasztalhatjuk.
Mindebből az következik, hogy az a „nagy forradalom”, amit az Őskígyó kezdett el, azt ígérve az első emberpárnak, hogy istenekké lehetnek és ők határozhatják meg, hogy mi a jó és mi a rossz, kudarcot vallott, és mindig kudarcot fog vallani. Nem lehet a rosszat megszüntetni annak tagadásával és/vagy jónak maszkírozásával, nem lehet „felszabadítani” az embert, nem tudunk emberfeletti emberré, istenné lenni…
Akkor viszont szembe kell néznünk a bűn valóságával (megválaszolva azt a kérdést is, hogy akkor mi is a bűn). Nem könnyű erről beszélni, mert a bűn tudatát bunkósbotként is lehet használni a mások feletti hatalom gyakorlásához – a bűnbánat meghirdetése azonban a megértés, a bűn alóli valódi felszabadulás és gyógyulás, az Istennel való találkozás eszköze is lehet. Pál apostol nagyon szépen magyarázza ezt a korinthusiaknak, amikor megfeddi őket: „Mert ha meg is szomorítottalak titeket levelemmel, nem bánom; de ha meg is bántam volna – mivel látom, hogy az a levél, bár ideig-óráig, megszomorított titeket –, most örülök, nem azért, mert megszomorodtatok, hanem azért, mert megtérésre szolgált a szomorúságotok. Isten szerint szomorodtatok meg, úgyhogy semmiben se szenvedtetek kárt miattunk. Mert az Isten szerint való szomorúság állhatatos megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez.” (2Kor 7, 8-10)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
