Néhány lelki tapasztalat
Gondolom, hogy mindannyiunknak, akik imádkozunk, és keressük Isten akaratát, néha vannak olyan lelki tapasztalataink, amelyekről tudjuk, hogy Istentől származnak. Egy álom, ami nem hagy nyugodni, egy szentírási ige, ami szíven üt, egy sugallat, egy társunk néhány szava… most néhány ilyen tapasztalatomat írom le az elmúlt időszakból, tanúságul.
Advent idején igyekszünk többet imádkozni, gondosabban készülni a gyónásra, kicsit fegyelmezettebben élni – és ez így van jól. Nálunk minden reggel van szentmise, ami nagy kegyelem, és szinte minden nap van lehetőség szentségimádásra is, jó dolog ezeken részt venni. Nos, rendszeresen az történt, különösen a szentáldozás utáni csendben, hogy Isten azt a szót sugallta a szívembe: bűnbánat. (Olykor bővebben: bánd mások helyett is – ezt egyébként a Szeretetláng lelki naplóban Erzsébet asszonynak is mondja.) Jó, hát bánom én, hogyne bánnám. Rendszeresen gyónok, legalább havonta, ahogy a Szűzanya tanácsolta Medjugorjéban, meg lelkiismeret vizsgálat is… mit tegyek még? Végül teljesen tanácstalanná váltam, hiszen ismerem én a bűneimet - már meg is szoktam azokat (sajnos) -, mit kellene még tennem?
Aztán egyszer kaptam egy képet az elmémbe: mint egy fuldokló emelkedek ki a sűrű, szürke iszapból, egész testem, arcom is beborítja ez a szürkeség, csak a nagyra tátott, levegőért kapkodó, agonizáló szám látszik… s hirtelen megértettem, hogy milyen messze vagyok Isten szentségétől, tisztaságától, igazságától. Milyen rettenetesen mélyen, s ha Isten kegyelme nem tartana meg, már halott lennék. Hogy amit mi rendes keresztény életnek gondolunk, azt csak azért gondolhatjuk annak, mert Istent is lerángattuk a mi szintünkre, és a saját gondolatainkat gondoltuk az Ő gondolatainak, hogy megbékélhessünk tetteinkkel.
Valójában Isten „egészen más”, s amit megérthetünk belőle, azt is csak Jézus Krisztuson keresztül, mert Isten Jézus emberségében mutatta meg mindazt, amit Istenségéből egyáltalán megérthetünk és felfoghatunk. S ha mi még Jézus beszédét is kilúgozzuk, személyiségét elferdítjük – csoda-e, ha haldoklunk?
Isten azonban nem csak a bűneinkre akar rámutatni, hanem a kimenekülés útját is megmutatja. Nem csak ítél, de buzdít, bátorít és kegyelmet is ad.
A 2019-es évben már az év eleji „évi igével” arra biztatott, hogy gondoljam át, „Mi a teendő?”. (Néhány dolgot megértettem, néhány dolgot el is kezdtünk, biztos kevesebbet, mint ami lehetőségként benne volt az évben, de legalább némileg újra tudtam gondolni a valóságos helyzetünket és munkánkat.) Nemrégiben pedig, amikor üldögéltem az Oltáriszentség előtt, feljött az elmémbe egy igehely, s úgy éreztem, ez lesz a 2020-as évi igém. (Kicsit korai ez még, gondoltam, mert január elején szoktam kérni, s olyankor imádkozunk a közösség minden tagjának is évi igéért, de hát Istennel nem vitatkozunk. Vagy ha igen, akkor sem ilyen ügyekben…) Megnéztem – a kapott ige nagy buzdítás nekem és egyben lehetőség, aminek nagyon örültem, bár kissé meg is rémültem, hiszen ez mindig nagy kihívás is, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy meg tudok felelni ennek. (Isten kegyelme nélkül pedig biztos, hogy nem.)
Nem volt könnyű évünk, személyesen is több problémával küszködtem (betegségek, szorongások, stb.), de ez a szentírási ige - azon túl, hogy irányt mutat -, reménységgel tölt el.
Akkor hát: kalandra fel! Azt a kis időt, amit még itt töltünk (akármennyi is, mi az az örökkévalósághoz képest?), töltsük el értelmesen!
Ahogy Teréz anya mondta: tegyünk ma valami jót Istenért! És mindig „ma” van, lépésről lépésre, előre a tisztulás útján, előre az Istennel való egyesülés útján, előre az újjáépítés útján, „hogy hazánk a Szeretet földje legyen”!
Imával és szeretettel: Sipos Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
