A lelki erőről
És a lelki erőtlenségről. Rögtön egy példa: Nem oly régóta történik, s még hasznos is, hogy gyerekek és felnőttek vizes palackot hordanak magukkal, amibe csapvizet töltenek - így egy liter víz századrészébe kerül, mintha boltba vennék, és műanyag hulladék se keletkezik. Hasznos kezdeményezés ez, a gyakorlat azonban magával hozott egy lelki erőt romboló tendenciát is…
Bemegyek az elsős tanterembe, a kisgyerekek asztalán a tolltartó mellett ott a vizes palack is, hadd igyon, ha szomjas. Ki sajnálná tőlük ezt? Én sem, természetesen – de miért nem tud várni a tanuló az óra végéig, amikor a szünetben annyit ihatna a csapból, amennyit csak akar? Félreértés ne essék, nem kívánok szent háborút hirdetni a vizes palackok ellen, sem a gyerekektől nem sajnálom a vizet. Amit viszont sajnálok, hogy így a gyerek nehezebben tanul önfegyelmet, igényei elhalasztását, türelmet.
(Amikor egy fiatal férfi a mise közepén ivott a palackból, hát… persze, Istent ez a vízivás nem csorbítja, meg az is lehet, hogy csak egy automatikus, megszokott mozdulat volt… Igaz, nekünk nem a testünket, hanem a lelkünket fenyegeti a szomjhalál…)
Elrontjuk a gyerekeink nevelését. Helyesebben: én elrontottam, mert nem hallgattam a szüleinkre, amikor jó tanácsokat adtak a gyereknevelésről – hiszen mégiscsak én vagyok a gyerek apja, és különben is, csak jót akarok a gyereknek! Most meg imádkozhatom, hogy Isten valahogy hozza helyre, amit elrontottam….
Elvileg a kisgyerek élete szinte kezdettől „arra van programozva”, hogy megtanulja igényeit elhalasztani, a kevésbé kellemeset választani, egy későbbi jóért. A bilit a pelenka helyett, a kanalat a cici helyett, a délutáni alvást a játék helyett – és még hosszan sorolhatnám. Ezek persze stresszel, hisztivel, kényelmetlenséggel járnak számunkra, de ha ezt el akarjuk kerülni, pont azokat az élethelyzeteket halogatjuk, amiben gyermekünk önuralmat tanulhatna és lelki ereje nőhetne a makacssága helyett.
Az iskolában még a harmadikos, negyedikes gyerek is tegezve beszél a tanítóival, ez szinte általános. Nem bánt ez engem, nem kívánok hamis tiszteletet és távolságot – de megint csak arról van szó, hogy halogatjuk, hogy a tanuló elsajátítson bizonyos társadalmi normákat, a megkülönböztetés formáit, hogy lelki erőfeszítést tegyen, hogy beilleszkedési szabályokat tanuljon, „viselkedjen”. (Egy anyuka azzal mentegette harmadikos kislánya viselkedését, hogy a kiskamaszok már csak ilyenek, nekem meg kicsúszott a számon, hogy ez a lány még nem kiskamasz, hanem csak neveletlen – s láttam, hogy megütközik szavaimon…)
Megboldogult ifjúkoromban, amikor tanítóképzőbe jártam, azt tanították, hogy motiváljuk a gyerekeket, tegyük érdekessé az órákat, dolgozzunk csoportbontásban – és ez mind jó és helyes. Csak sajnos eljön az a pillanat, amikor akárhogy motiválom, biztatom, ha cigánykereket hánynék az se lenne elég, mert csak egy dolog segíthet: ha a tanuló leteszi a fenekét a székre, kinyitja a könyvet, és tanulni kezd. (Mindig lesz olyan tantárgy, amit örömmel tanulunk, és olyan, amihez erőfeszítést kell tennünk.) Na de miért is tanulna, ha ezer jó okot mondhat, miért ne tegye: nem jól magyaráz a tanár, meg nincs is szükség rá, hogy ezt megtanuljuk, és különben sincs kedvem!
Felnövekszik egy olyan infantilis nemzedék, amelyik nem tanult meg küzdeni a céljaiért. A médiában pedig azt látják, hogy hozzá hasonló fiúk és lányok, férfiak és nők úgy is érvényesülhetnek - sőt sokkal több pénzt kereshetnek, mint szüleik -, hogy igazából nem csinálnak semmit. Pontosabban, azt csinálják, amit ők is: hatalmas egóval beszélnek bele a világba, saját nagyszerűségüktől eltelve. „Hát ezt én is tudom!”
A lelki erő, az önfegyelem, a munkabírás fejlesztése kicsiny korban kezdődik, és sokat kell dolgozni rajta. Segíteni kell a gyereket, mert különben meg sem érti, mi történik körülötte. Hiszen miért ne ihatna ő vizet óra közben is, miért kellene neki megvárni a szünetet, amikor nem zavar senkit?! Miért kell illemszabályokat betartani, amikor azok olyan fölöslegesek? Miért kell házi feladatot csinálni, „magolni”, amikor a netről minden információt le lehet tölteni? És miért figyeljen a többiekre, amikor egyedül is tud játszani a mobiljával, különben is rengeteg barátja van a neten…
Az a nemzedék, amelynek nincsenek céljai, nincs felelősségérzete és nem tanulta meg önmagát is legyőzni céljaiért, menthetetlenül a csúszós lejtőn találja magát, ahonnan vissza, felfelé csak nagyon nehezen lehet jutni…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
