Kísérleti
Kezdődik az iskola, kezdődnek az óvodai, bölcsődei beszoktatások is. Beszéltem egy kezdő ovis anyukával, ő már most elégedetlen a gyereke kiszolgálásával. Mondtam neki, hogy próbáljon megbízni az óvónőben, több évtizede a pályán van, nagy tapasztalattal rendelkezik –, de láttam rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm. Tudom, hogy egykor én is ilyen voltam...
Tapasztalatok, hagyományos nagycsalád, jó szerepminták híján kísérletező szülők, kísérletező keresztények lettünk, akik maguk akarják kitalálni, és megmondani, mit hogyan is kell csinálni - és ez nem jó.
Normál esetben ugyanis bíznunk kellene szüleink tapasztalatában – akik mégiscsak átmentek már a gyermeknevelés örömein és kínjain -, bíznunk kellene a gyerekink pedagógusaiban, orvosainkban, papjainkban, stb. Ha ugyanis nem bízunk, akkor a saját – szinte biztosan hibás -, mércékhez és ítéleteinkhez akarjuk majd szabni a valóságot.
Jön az aggódó szülő és elmondja, a gyereke milyen nagy örömmel várta az iskolát, aztán eltelt néhány hét hét, és már nem akar jöbbi, panaszkodik, hogy nem játszanak vele, stb. A szülő aggódik, jogosan, de nem helyesen. A gyerek ugyanis valóban szélre szorult, mert ő akar mindent dominálni, csak hát ott van még harminc másik gyerek… „De hát otthon soha nem ilyen!” – kiált fel a szülő és gyanakszik, biztos a pedagógus csinál valamit rosszul. Pedig kereshetné a hibát máshol is – például megérthetné, hogy az ő elkapatott gyereke, aki otthon mindent megkap és szinte uralkodik a család fölött, ugyanezt semmiképp se tudja elérni az osztályban, és nem az osztálynak, hanem neki, illetve a családnak kellene változnia…
Nekünk kell változnunk.
Nemrég olvastam egy könyvet Jézus életéről. Jó könyv, érdekes mű, de amikor a szerző Jézus csodáihoz és ördögűzéseihez ért, láthatólag azt sehogyan se tudta elhinni. Hihetetlen gondolati akrobatikával igyekezett megmagyarázni, hogyan is történhetett, ha egyszer nincsenek ördögök, és amit csodának látunk, az se az. De vajon miért gondolják azt az emberek, hogy ők jobban tudják, hogy mit gondolt, mondott és tett Jézus, mint Ő maga? Hogy ők jobban értik Isten Fiát, mint a tanítványai, életének tanúi és lejegyzői?
Ugyanazért, amiért jobban akarjuk tudni, hogy mit kellene tenni a tanárnak. Ha ugyanis komolyan vesszük Jézus szavait, akkor az belehasít a szívünkbe és szembesít saját megváltásra szorultságunkkal. Kedvenc bűneinkkel, amikkel nem akarunk szakítani, megszokott megalkuvásainkkal, amiket be kellene szüntetnünk, el kellene engedni világbeli elfogadottságunkat, életünket, amit nagy nehezen, úgy-ahogy egyenesben tartunk. Mert ha ezt nem akarjuk, akkor mi marad? A másik hibáztatása. Önmagunk kimagyarázása. Egy saját kis bálványisten felállítása, aki helyesel nekünk, aki elfogad minket. Hiszen olyan jó érveink vannak!
Valaki azt felelte nekem - amikor egy beszélgetés során azt mondtam, hogy ha választani kell az okos teológusok magyarázatai és Jézus szavai között, akkor én Jézus szavait választom -, hogy akkor én fundamentalista vagyok, ami persze negatív bélyeg az értelmes emberek között, nagyjából az értetlen sudribunkóval egy szinten. És igaza is volt! Mert inkább vagyok fundamentalista bolond Isten országában, mint értelmes, okos ember eivlág bűnei között…
Nem, mintha nem lennék én is bűnös, vagy épp olyan nagyon tudatlan volnék, de van egy nagyon jó érvem: úgy látom ugyanis, hogy az egyház szentjei mind ilyen „fundamentalisták” voltak. Jézus Krisztus szavaihoz és tetteihez ragaszkodtak és csak azt tartották zsinórmértéknek életükben. Szenvedtek is érte eleget, de célba is értek! Mi meg?
Kísérleti emberek vagyunk. Kísérleti keresztények, akik ki akarunk főzni magunknak valami kényelmes megoldást – pedig az óhatatlanul kudarchoz vezet. Egy saját példa: szombaton voltam a Szeretetláng Fesztiválon, és az imasátorban is szolgáltam. Jó volt, ami jó lehetett, két dolog mégis nagyon megrázott. Két olyan emberért is imádkoztam, ahol nagyon reménykedtem a sikerben, mindkét probléma, betegség olyan volt, ami a családunkban is előfordul, így reménykedhettem abban, hogy ebbe már „be vagyok imádkozva” – és sajnos egyik esetben sem történt pozitív változás. De miért nem? Csodálatos megnyugtató szavakat tudnék mondani, de az igazság az, hogy ez mégis az én hibám. Mert Jézus meg tudta gyógyítani az embereket, őket is meg tudta volna, tehát ha elakadt valahol a kegyelem, akkor annak én vagyok az oka, nem magyarázhatom ki magam belőle..
Ha már egyszer ilyen kísérleti emberek vagyunk, akkor legalább jó irányba kísérletezzünk. Önfelmentés helyett önismeret felé, maszatolás helyett világos szavakért és tettekért…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
