Nyomasztás helyett
Arra készültem, hogy ezen a héten Krisztus követésének nehezebbik oldaláról fogok írni, pláne, hogy most az evangéliumokból is ezeket a részeket olvastatja velünk az Egyház. Szépen meg is fogalmaztam magamban, aztán ma reggel az utolsó pillanatban meggondoltam magam – mégiscsak nyár van! Így hát következzék némi könnyű kis groteszk irodalom:
Írj fogalmazást a háziállatokról
Kiss Mária, 3.b.
Mi télen csak hangyákat tartunk, a kisebbik, fekete fajtából. Ők mindig velünk vannak, bár anyu nem szereti, de kiirtani se tudja őket. Nyáron nagy hangyáink is vannak és néha szárnyas hangyák is. Tavasztól pókokat is tar-tunk, a kaszás pókok a fürdőszobában érzik legjobban magukat. Csak azt nem tudom, hogy kerülnek oda. Anyu szerint a lefolyón másznak fel, vagy az ablakon jönnek be. Nyáron legyeket is tartunk, de a kaszás pókok nem eszik meg őket, pedig én azt hittem.
A kertünkben meztelen csigáink vannak és éti csigáink is. Ezt állítólag az olaszok meg is eszik. A bátyám beszórta őket sóval, mert azt mondta, hogy akkor kijönnek a házukból és meg lehet enni őket. De nem jöttek ki, csak fehér habot eresztettek, így nem ettük meg őket.
Bogaraink is vannak, a legtöbb a vérszívó, a bátyám szerint annak verőköltő bodobács a neve és nem is vérszívó, de szerintem igen, mert piros. Időnként a fenekükkel összetapadnak és úgy mászkálnak, a bátyám azt mondja, hogy tudja, hogy miért, ilyenkor röhög, de nem válaszol. Szerintem nem is tudja, csak nagyfiúzik.
Nagyobb állatunk nincs, bár a szomszédok összes macskái a mi kertünkbe járnak. Volt egy homokozóm, de anyu már nem engedi meg, hogy ott játsszak, mert a macskák állandóan abba piszkolnak. A bátyám szerint a franciák megeszik a macskákat. Ha nagy leszek, lesz egy francia barátom!
*
Tanmese a békáról és a lányról
Volt egyszer egy béka, aki úgy tudta magáról, hogy ő tulajdonképpen ember, mégpedig királyfi. Magyarán mondva, királyfi-tudata volt. Nem mintha ezzel különösebben felvágott volna, egyszerűen csak királyfiként viselkedett, ami – valljuk meg – békák között elég szokatlan dolog. Elég magányos volt, nem úszkált a többiekkel a vízben – már ebihalként is különc volt, mondták, akik már akkor is ismerték -, nem vett részt a brekegő kórusban, de még szúnyogra se úgy vadászott, mint a többiek. (Nem is fogott annyit. Ez a különleges módszerek egyik hátránya. De majd a jövő igazolja őt! Addig is legalább kar-csún, elegánsan, igazi arisztokrataként várhatta a királylányt.)
Egyszer aztán arra sétált egy lány. Nem ugyan királylány, hanem csak békász, környezetvédő, aki békamentéssel foglalkozott. Se királylány-tudata, se béka-tudata nem volt. Viszont meglátta az út mentén a mi békánkat, amint ott egyedül gubbasztott. „Szegény elárvult kis béka” – gondolta a lány. „Sovány kis semmiség.” Lehajolt hozzá, hogy jobban megnézze, az meg azt hitte, most fogják megcsókolni, hát rásegített egy kicsit, egyenesen a lány szájának ugrott. S mi történt?
A lány rögtön békává változott.
Micsoda tragédia! Azóta ott ül két kétségbeesett béka az út szélén. Az egyik béka királyfinak gondolja magát és várja a királylányt, aki majd megcsókolja. A másik tudja, hogy ő tulajdonképpen lány, aki békává változott – de fogalma sincs, hogyan változhatna vissza. Egymással nem beszélnek, de mindkettő azt gondolja a másikról: ez egy undorító béka!
*
A ragadozó
Nem tehetek róla, ragadozó állat vagyok – mondta a bolha. – Igen, a rovar is állat kérem, hagyjuk csak a faji megkülönböztetést! Tehetek én arról, hogy bolhának születtem? Sőt, büszke vagyok rá!
Rendben van, gyűlölnek a kutyák, macskák, emberek és mindenféle melegvérű állatok, de kérdem én, miért? Mert erősebb, gyorsabb, fürgébb vagyok náluk! Irigyelnek, ez az igazság! Kicsi bolha nagyot ugrik - mikor mondtak ilyen csodálatosan találó példabeszédet bárme-lyikükről is? Higgye el kérem, irigyek az állatok, nagyon irigyek!
Mert nézze csak! Itt vannak például maguk, az emberek. Van öt, uszkve hat liter vérük, de a nagyobbjának – márpedig van nagyobb, nőnek, híznak mint a bolondgomba -, még annál is több, és mennyit adnak belőle? Semennyit! Lát maga bárhol is egyetlen éttermet is, ahol bolhákat kiszolgálnának? Hogy ne mondjam: bolhatöltő állomást? Tudja maga, egy ember egy deci vérével hány bolhát lehetne jóllakatni? Az egész nemzetségem évekig megélne belőle!
De nem és nem, nem adnak egy cseppet se. Ha meg elveszem – mégiscsak ragadozó vagyok, elveszem ami jár -, akkor meg sírnak, rínak, kaparásznak, mérgeznek, és mindezt miért? Hát olyan nehéz elviselni egy kis csípést, hogy ne mondjam: csipkelődést? Amikor amúgy is egész nap egymást marják?
Hát nekem fáj ez, kérem! A szegény bolha már csak haljon éhen?
Nem fogok! A csípés joga engem megillet! A megélhetés joga! Hát miért nem lehet mondjuk egy-egy kutyát – a kivertekből, a senkinek se kellőkből -, nekünk felajánlani? Egy beteget, egy öreget, vagy egy kicsit az alomból, úgyis sok van belőlük – hát kinek hiányozna? És mi meg se öljük őket! Mi kérem ragadozók vagyunk, de nem gyilkosok!
Tegyük félre az ellentéteinket! Mi békés népek vagyunk. Csendben élünk, szaporodunk, sokasodunk, betöltjük a földet, ahogy az meg van írva. Kicsit szívunk, de nem szívatunk. Nem kell idegeskedni, vakarózni, dühösködni, egy kis csípés még nem a világ! Csak nyugodtan ülni, enni, aludni. Cserébe pedig felajánljuk szö-vetségünket a rüh, atka, a poloska és minden más kártékony féreg ellen. Mert mi kérem ragadozók vagyunk - ahogy ti is -, de nem pusztítók. Elítélünk minden zaklatást, büdösködést, megszállást – mi egyet ugrunk és már ott se vagyunk! -, tudjuk, milyen sok problémát okoznak ezek a zaklató lények. Együtt összefogva viszont csodálatos győzelmet arathatunk! Éljen a bolha és az ember megbonthatatlan barátsága!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu – a történetek megjelentek a 33 rövid történet és néhány hosszabb, illetve a Különös! című kötetekben. Kérhetők elérhetőségeinken.)
