Indiánpróba
Találtam egy antikváriumban egy indiános könyvet, amit gyerekkoromban olvastam, de akkoriban nem nyűgözött le. Most arra is rájöttem, miért – ez a könyv nem az indiánregények fantáziavilágába vezeti be az olvasót, hanem egy valódi indián gyermekkorába, amikor még Kanada hegyei közt bujkált törzsével együtt. Most újraolvasva nagyszerűnek tartom a könyvet és komolyan elgondolkodtatott…
Az indián kisfiú – neve nincs, csak gyereknek hívják, mint az összes többit, amíg meg nem szerzi férfi-nevét -, ötéves koráig az anyjával és a sátorban. Ekkor azonban a törzs harcosai elviszik a fiú-táborba, hogy ott tanuljon és nevelődjön a többi fiúval együtt. Férfivilág ez mindenestül. Gyereknek hívják de magázzák, harcosok tanítják mindenre, szigorúan fogják, de bátorítják mindenben. Itt kell elsajátítania mindent, ami az életben maradáshoz szükséges a vadonban – és ez nem kevés!
Ha már elég jól bánnak az íjjal – 6-8 éves gyerekekről van szó – akkor maguknak kell az ételt is megszerezni – és ehhez meg kell tanulni csendben lenni, fegyelmezetten, mozdulatlanul állni, ülni akár órákig, lassan kúszni – mert bizony a vadonban csend van. Ha az állat meghallja vagy megérzi az embert, máris eltűnik, és oda az ebéd! Felnőtthöz nem szólhatnak, csak ha az megszólítja őket – képzeljük csak ezt el nálunk! És ezek a fiúk – akik egész nap együtt tanulnak, éheznek – boldogok, tele vannak élménnyel, kalanddal. Jól érzik magukat!
Amikor a szerző először lát fehér embereket, nem is érti, hogy ezek a kövérkés (lányos!), szüntelenül fecsegő, izgő-mozgó emberek hogyan voltak képesek legyőzni az indiánokat, akik erősek, fegyelmezettek, szikárak, szótlanul bírják a legnagyobb szenvedéseket is. És valóban, hogyan tudták legyőzni?
Hosszú Toll – mert ez lesz a férfineve – egyik válasza erre a fehér emberek mérhetetlen sokasága, ami elözönli a vadont és már létszámfölényével agyon nyomja őket. A másik válasz a fehér ember jellemtelen kapzsisága: minden megállapodást és szerződést felrúg a „sárga vasért” – aranyért, vagyonért, haszonért. A harmadik tényező a technikai fejlettség, amivel az indián nem tud versenyezni. (Persze a leírás kissé egyoldalú, erről se feledkezzünk el. Mert az indián törzsek már akkor is harcoltak egymás ellen, amikor a fehér ember még sehol nem volt. Amikor pedig az európai civilizáció megjelenésével kikerültek a kőkorszakból, a fehér ember javait – gondoljunk csak a lovakra és a fémeszközökre - is egymás ellen fordították először. A fehér katonákat a szövetséges indiánok vezették az ellenséges törzs nyomára. Azt is értenünk kell, hogy nem volt tartható az az állapot, hogy Észak-Amerika hatalmas területeit 60-80 ezer indián „birtokolta” (megdöbbentően alacsony létszám!) egymással harcoló kis törzsekre bomolva, miközben Európában százezrek keresték a helyüket… ez persze nem menti fel a fehéreket sem a felelősségük alól.)
Szeretnék azonban most ettől elemelkedni és feltenni egy kérdést, aminek megválaszolása hasznos lehet a számunkra is: hogyan lehetséges az, hogy ezek a fegyelmezett indiánok – akiknek már a férfivá avatásukhoz is kemény és fájdalmas próbákat kellett kiállniuk -, olyan könnyen elbuktak például a tüzes vízzel (égetett szeszek) szemben? Minden fájdalmat kiálltak, de a pálinka csábításával szemben alul maradtak – miért?
A tanulság általános érvényű – olykor ott kerül próba alá az életünk, ahol nem is számítanánk rá. Azt hisszük, hogy értjük a világunkat és felkészültünk minden lehetőségre – mint az indiánok a vadonban való életre -, aztán hirtelen olyan oldalról ér minket a kihívás, ahonnan teljesen védtelenek vagyunk! Ezek a büszke férfiak vénasszonyos fecsegőknek látták a fehér katonákat – aztán az italtól ők váltak fecsegő rongybabákká. Szörnyű tragédia ez, szinte rosszabb a területek elvesztésénél is. Mert ha az ember belső integritása, ereje megmarad, akkor minden elnyomásból, minden összeomlásból fel lehet épülni. De ha az emberi önbecsülésünket törik össze, ha a tartásunk vész el, akkor szinte menthetetlenek vagyunk.
És vajon nem ez történik most velünk? Megadtuk magunkat a bűnnek, gerincünk megroppant – és ez szól azoknak a hőzöngő ripacsoknak is, akik egyen-rongyokban masíroznak, így érezve férfinak magukat (beíratnám őket Keresztelő János iskolájába) – elveszítettük Istent és így elveszítettük emberi méltóságunkat is, lelki és anyagi pótszerek mámorában keresünk feledést.
Elbuktunk a mi indiánpróbákban.
A Szentírásban ezt olvassuk: aki áll, vigyázzon, el ne essék! És: amiben megítélsz másokat, abban kerülsz ítélet alá te is. De azt is olvashatjuk, hogy mindig van remény, mindig van kiút, a megtérés és megújulás, a felállás és szabadulás útja örökre nyitva áll Jézus Krisztusban!
Nekünk, indiánoknak…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
