Öröm
A bulvársajtó szerint január harmadik hétfője az év legdepressziósabb napja – ami persze butaság, de ettől még jól hangzik, mondhatnánk, hírértéke van, nekünk főleg, mert mi amúgy is hajlamosak vagyunk a borúlátásra. Nem árt azonban figyelmeztetnünk magunkat, hogy Isten országa az öröm és a vidámság, a béke és a szeretet helye – mit keresnénk mi ott búsképű lovagként? Csak elrontanánk a menyegzős lakomát…
Nem véletlen, hogy az apostol így biztatja az egyházat: örüljetek, mindenkor mondom, örüljetek. Igaz, hogy azt is mondja, nagy örömnek tartsuk, ha Isten országáért üldöznek minket – valljuk be, ezt az örömöt nem tudjuk mindig megélni. De mit tegyünk, már Jézus is azt mondta, boldogok akik sírnak, boldogok akik üldözést szenvednek, boldogok a békességre igyekvők…
És persze nagyobb öröm van a mennyben egy megtérő, mint kilencvenkilenc igaz felett. (Itt az ideje megtérnünk, amíg nem késő…)
Aztán azt is olvashatjuk, hogy öröm koszorúzza az Istenhez visszatérők fejét, örömmel vonul a nép Isten elé és örömmel énekel zsoltárokat. Szegény Dávid király annyira örült és táncolt, hogy előkelő felesége megbotránkozott rajta, el is hidegültek egymástól – vajon mi hány jó okot tudunk magunknak felhozni, hogy ne kelljen örülnünk, főleg a mások örömének?
Az Énekek éneke is egy hatalmas örömének, az egymásra találás és beteljesedés boldogságának megélése.
Arra jöttem rá, hogy ha még akkor is dicsekszem a feleségemmel, gyerekeimmel, amikor épp problémám van velük, akkor a szívem megenyhül és öröm tölti el miattuk. Hát akkor milyen örömöm van, amikor nincs velük semmi bajom!
Isten azt mondja, hogy neki öröm az emberek fiaival lennie. Még velem is? Nem mintha kételkednék az Ő szavaiban, de magamban nagyonis – de akkor most mondjak ellene Istennek? Hát ha Ő azt mondja, hogy neki öröme van benned és bennem, kik vagyunk mi, hogy ebben kételkedjünk?
Az öröm gyógyszer. Már egy jó vicc is segíthet, egy „gyerekszáj”-mondás, amit a facén olvasok, s amiről eszembe jut – emlékezetembe idézem, hogy a szentmise szavait idézzem -, milyen boldog voltam, amikor a kisgyerekeimmel lehettem együtt. (Unokákat, de azonnal! Légyszi, légyszi, légyszi, légyszi… köszi!)
Az életöröm elvesztése megbetegít – így ha örömöt szerzel egy embernek, gyógyítod őt. Bohócdoktorok járnak be a kis betegekhez a kórházba, hogy megvidámítsák őket, így segítve őket – lehet, hogy el kellene vállalnunk Isten bohócának szerepét? Vagy félünk, hogy akkor elveszítjük méltóságunkat, komolyságunkat, megbecsülésünket? Savanyújóskaként hitelesebbek vagyunk?
Egy időben írtam groteszk, mulatságos, elgondolkodtató történeteket, gondoltam, némi fanyar humor nem árthat, még könyvben is kiadtuk (33 rövid történet, Kisvárosi történetek, Különös) – nagy sikert nem arattam velük. (Tessék, csak tessék, primőr áru, most vigyék!)
Nem folytatom.
A végére egy régi „gyerekszáj”, amit már nem tudom, hogy hol olvastam ,és kitől, de nagyon találó:
Egy kisgyerek nagy összpontosítással rajzolt valamit egy lapra. Szülője megkérdezte:
-Mit rajzolsz?
-Az Istent – válaszolta a gyerek.
-De hát Istent még nem látta senki!
-Eddig – hangzott a gyermeki felelet.
Így van ez.
Imával és szeretettel: Gyula (sipos – www.szeretetfoldje.hu)
