A 2019. évi vezérigéről
Minden évre kérek az Úrtól egy szentírási igét, amely vezérfonalul szolgálhat. (Ez nyilván nem jelent kizárólagosságot, de mindenképp segítség, hogy mire figyeljünk, merre menjünk - ez gyakorlattá vált a közösségeinkben is, ahol mindenkinek imádkozunk egy személyes igéért…) A 2019-es évre szólót most különösen is aktuálisnak érzem, mert egyébként is hetek óta hasonló dolgokon töprengek.
A mostani szentírási szakaszt az Apostolok cselekedeteiből kaptam. Pál apostol, immár évtizedes missziós tapasztalatokkal – sikerekkel és kudarcokkal -, a háta mögött visszatér Jeruzsálembe. Tudja – és meg is prófétálják neki -, hogy ott üldözés vár rá, készül is erre, de aztán semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezte. Kiderül, hogy a keresztény testvérek egy része is gyanakodva tekint rá, a saját népéből pedig sokan a halálát akarják. Ebben a zavaros helyzetben tanácskozik a többiekkel és itt hangzik el az a kérdés, ami a 2019. évi vezérigénk lett: „Mi tehát a teendő?” (ApCsel 21,22)
Ezt a kérdést kell nekünk is feltennünk magunknak, hiszen a mi keresztény életünk is elég zavaros helyzetbe került. (Hazánk állapotáról majd néhány nap múlva írok, az „Imanap Hazánkért” levélben.) Ha egyrészt-másrészt ellentétpárokat akarnék alkotni, könnyen írhatnám, hogy például: egyrészt örülhetünk, hogy a kereszténységet sokan identitásuk részének vallják, másrészt aggódhatunk, hogy mi történik, ha a keresztény szó tartalma elszakad Jézus Krisztustól. Örülhetünk, hogy a politikai és kulturális életben közbeszéd tárgya a kereszténység, de aggódhatunk, hogy némelyek ezt képmutató módon csak önigazolásnak, tábornövelésnek használják, így elidegenítve Krisztustól a keresőket, sőt keresztényellenessé téve azokat. Örülhetünk, hogy folyamatosan bővül az egyházi intézmények hálózata, ugyanakkor ennek fenntartása egyre kiszolgáltatottabbá teszi az egyházat a külső, állami finanszírozástól. (A működtetés egyéb problémáiról nem beszélve.) Örülhetünk az állami támogatásnak, ugyanakkor félhetünk, milyen „címkék”, elvárások jönnek ezzel és mi történik, ha ezeknek nem tudunk és/vagy nem akarnánk megfelelni…
Mégis inkább szakadjunk el most az ellentétpároktól és nézzünk egy másik megközelítést. A saját életemben, szolgálatunkban, e4gyházközségünkben, és amennyire látom, egyházunkban is azt tapasztalom, hogy defenzívába szorulunk. Programjaink, a kurzusok, evangelizációs formák, közösségek és összejövetelek valamikor újdonságként hatottak és egy nyílt térben sokakat elértek. Ma ez a tér tele van mindenféle egyéb, ezekkel vetélkedő ajánlatokkal. (Pl.: A nyíltan ezoterikus, okkult programok már szinte eltörpülnek az önsegítő könyvek és mindenféle „barkácsold magad sikeressé” előadások és kurzusok mellett. Ez a pénztermelő ipar félelmetes ütemben épül ki és az életük problémáira megoldást kereső emberek tódulnak hozzájuk.) Talán új formák, új megközelítési lehetőségek kellenének, de még csak tapogatózunk, mik is lennének azok és hogyan kellene azokat csinálni…
Nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a II. János Pál pápa által szorgalmazott és most Ferenc pápa által folytatott megújulási folyamat milyen mély ellenállást vált ki sokakban. Bizonyos értelemben érthető is ez, hiszen az élő evangélium mindig megrázza a megmerevedett struktúrákat – kint is, bent is -, és szorongó emberségünk visszavágyik a biztos falak mögé. Láthatólag nem tudtuk még megértetni az emberekkel, hogy a biztos falak mögött csak a temető csendjét találhatják, onnan pedig ki kell lépnünk a krisztusi élet szeretetébe és igazságába, még ha ez bizonytalanságokkal jár is.
Mi tehát a teendő? Ezt közösen kell kikutatnunk. Biztosan benne van egy mozgás „vissza Krisztushoz”, ami magában foglalja a krisztusi értékrend következetes képviseletét is a világban. (Ebből persze konfliktusok következnek, amiket jó lenne, ha nem egyen-egyenként, hanem közösségileg és egyházilag lehetne megharcolni…). Aztán biztosan része a teendőknek a „vissza az imához” és a „vissza az emberekhez” közösségi, társadalmi szinten is. (Nagyobb bátorságra lenne szükségünk a különböző világi felületek használatában is, hogy egyáltalán elérjük őket…)
Mi tehát a teendő? A kérdést legelőször magunknak kell feltennünk: hogyan élhetnék krisztusibb életet és hogyan segíthetem egyházamat és hazámat, hogy az is békésebbé, megértőbbé, krisztusibbá váljon? A kérdést ugyanis Isten teszi fel nekünk, rengeteg múlik a válaszunkon…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
