A leggátlástalanabb ember – és társai
Szembe ment a társadalmi elvárásokkal és áthágta a vallási előírásokat. A legrosszabb társaságba keveredett és még dicsekedett is velük. Kora legnagyobb sztárja lehetett volna, ehelyett rabszolgamódra végezte. Mi értelme volt ennek?
Természetesen Jézus Krisztusról van szó, aki elment a pogányokkal és a bűnösökkel is szoros kapcsolatban állt, többszörösen is megszegte a szombatot és más ószövetségi törvényeket, képmutatással vádolta a nép legtekintélyesebbjeit, botrányt csinált a templomban… igaza volt Júdásnak, így nem lehet karriert csinálni!
Ami ennél is kellemetlenebb, Jézus mindezt szeretetből tette. Tudta és merte annyira szeretni az embereket, hogy akkor is megmondta nekik az igazat – szembesítette őket az életükkel -, ha előre tudhatta, hogy ezért haragudni fognak rá. Szerette annyira Istent, hogy akkor is kitartson küldetése mellett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ennek kereszthalál lesz a vége.
A kérdés csak az, hogy mi, akik Jézus Lelkéből részesedtünk, akik Krisztus testének a tagjai vagyunk, akik részesedtünk az Úr papi, prófétai és királyi küldetésében, mi vajon merjük-e, tudjuk-e ennyire szeretni Istent és embertársainkat. A prófétai élet című kis füzetünkben többek között ez olvasható a prófétai hivatásunkról:
„A próféta hivatása kettős volt: képviselte Isten akaratát az emberek között, ugyanakkor képviselte a népet és közbenjárt értük Isten előtt.
Isten elválasztotta az Ő emberét a néptől, ugyanakkor mégis közéjük küldte. A Világosság hordozójává tette a sötétségben. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség azt nem fogadja be” (lásd Ján 1, 5) – ezért a prófétai hivatás sok szenvedéssel járt és általában erőszakos halállal végződött.
Amikor azonban eljött az „idők teljessége”, az Úr véglegesen rendezni akarta viszonyát az emberekkel. Isten „kimondta” végső Szavát az embereknek, hogy így teljesen és tökéletesen kiengesztelődhessünk Vele. A Szava előtt elküldte Jánost (Keresztelő Szent Jánosról van szó) - aki az Ószövetség utolsó és egyben az Újszövetség első és legnagyobb prófétája volt -, hogy meghirdesse ennek a kegyelmi időnek az elérkezését. Isten utolsó próféciája, szava azonban nem „valami”, nem néhány kifejezés volt, hanem maga a Szó, az Ige: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl. Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1, 1-14)
(…) Ez a különleges és személyes részesedésünk Krisztus prófétai küldetéséből – általános értelemben – tehát nem más, mint törekvésünk a krisztusi életre: küzdelem a bűnök ellen és az életszentségért és a Szentlélek gyümölcseiért: szeretet, öröm, békesség, türelem, jóság, kedvesség, fegyelmezettség…
A krisztusi élet ugyanis önmagában is prófétai jel, amely ellene mond a világnak és világít a sötétségben. Ehhez persze előre kell haladnunk az önismeretben és Isten-ismeretben, felismerni személyes bűneinket – de jó az is, ha meg tudjuk nevezni azokat a strukturális bűnöket is, amelyek csapdájában esetleg közösségeink, családjaink vagy egész társadalmunk vergődik. Személyes bűnök alatt nem csak a darabszámra felsorolt vétkeket értem, hanem a hét főbűn nagy hajlamait: : kevélység (büszkeség), kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag és lustaság (jóra való restség).
Olykor már annak kimondása is prófétai tett, hogy valami bűn. Hogy a lopás nem menedzser-szemléletű gazdagodás, hogy a paráznaság nem a „szabadság kibontása”, hogy a megszólás és ítélkezés még nem bátor kiállás az igazság mellett, vagy épp, hogy az abortusz nem a nő önrendelkezési joga, hanem egy önálló emberi élet legyilkolása.
Amikor azonban szembesítjük önmagunkat és a világot a bűneinkkel – például olyan strukturális bűnökkel, amiktől a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek -, emlékeztetnünk kell magunkat II. János Pál pápa mondatának második felére is: „és új utakat keres, hogy Isten országának evangéliuma a történelemben megvalósuljon”. Tehát „ne szeressünk csak szóval és nyelvvel, hanem tettel és igazsággal” (1Ján 3, 18). Ha elakadtunk, kérnünk kell, és a Szentlélek bölcsességgel és kreativitással áld meg minket és bőségesen teremt lehetőséget és alkalmat, hogy cselekedhessünk…”
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
