„Bocsánatot nyertek bűneid”
Nem tudjuk, mit követett el, csak azt, hogy tettének súlya olyan erővel nyomódik rá, hogy mozdulni se tud. Bénán fekszik, társai gondoskodnak róla, ki tudja, meddig még… rettenetes, amikor valaki nem tud hinni abban, hogy számára is van még remény! Láttam, hallottam olyan összetört, depressziós embereket, akik azt mondták, olyan dolgokat követtek el, hogy nekik Isten se tud megbocsátani…
Már több órája ültem egy vallásos, testileg-lelkileg összetört asszony mellett, hallgattam őt, néha közbekérdeztem, néha imádkoztunk, végül úgy éreztem, eljött az ideje, hogy megkérjem, mondja ki hangosan: „meg akarok gyógyulni” – és kérjük Istentől a gyógyulás kegyelmét. Nem tudta kimondani ezeket a szavakat. Nem hitte, hogy neki Isten még megbocsáthat, nem jutott be semmi fény a sötétségbe borult lelkébe…
Jézus ránéz ere a bénán fekvő férfira, meglát minket, testi-lelki lelki csonka-bonkákat, és azt mondja: „bocsánatot nyertek bűneid”. Milyen hatalmas dolog ez!
Milyen nagy kegyelem, hogy a gyónásban letehetem, és hihetem egész lényemmel, testemmel, lelkemmel, pszichémmel, hogy meg vannak bocsátva bűneim! (És micsoda tragédia, amikor az Egyház elvárás-listákat állít a bűnbánó elé, és ahelyett, hogy kimondaná neki a megbocsátás szavait, megtagadja ezt tőle, mert nem katolikus, vagy nem rendezett életének valamelyik területe. Ahelyett, hogy bátorítaná, biztatná, gyógyítaná, csak újabb sebet üt rajta, nem értve, hogy ugyanazt teszi, mint a farizeusok, akik azt mondták Jézusról, hogy „káromkodik” – mert ki merte mondani: „bocsánatot nyertek bűneid”.)
A gyógyulás útja a megbocsátáson keresztül vezet, így hát nekünk is meg kell bocsátanunk, még az egyházunknak is. Megbocsátani a hatalomhoz való törleszkedését, gyávaságát, keménységét, a zagyva prédikációkat, az önteltséget, pénzéhséget, kíméletlenséget, elhanyagoltságot és úrhatnámságot – és még sorolhatnám, jól ismerem, hiszen én is a része vagyok. Szóval (és tettel), meg kell bocsátanom az egyházamnak, mert ha neki megbocsátok, magamnak bocsátok meg.
Hasonlóképp, talán még kínosabb, de meg kell bocsátanom annak a világnak, is, amiben élek. Hiszen látom a pénzéhségét, könyörtelenségét, gyűlöletkeltését, zsarolását, lopását, szavakkal való gyilkolását, kirekesztését és a bűnök befogadását, képmutatását – ezt is jól ismerem, hiszen ennek is része vagyok. Ha megbocsátok, magamnak bocsátok meg.
Még inkább meg kell bocsátanom azoknak, akikkel együtt dolgozom és még annál is jobban a közösségem tagjainak, barátaimnak, de legeslegjobban a családomnak, akiktől a legmélyebb sebeket kaphattam és akiket én is a legjobban megbánthattam amikor nem figyeltem rájuk, nem éreztem velük együtt, és minden féltékenységet, lustaságot, haragot, amit csak tápláltunk, hiszen ez is én vagyok, egy test vagyok velük.
Isten megbocsátott az embereknek, hogy mi a gyógyulás és szabadulás útjára léphessünk, így tehát nekünk, Isten gyermekeinek is meg kell bocsátanunk mindenkinek, hogy a gyógyulás és szabadulás, a szabadság áldott állapota növekedhessen és terjedhessen. Ó, bárcsak minden templomban és minden utcasarkon visszhangzana a felhívás: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”!
És bárcsak, bárcsak el tudnánk fogadni a megbocsátást. Az a béna ember hitt Jézusnak, felkelt, fogta az ágyát és hazament. A sok elutasított emberből, helyből, állapotból, vezetőkből és vezetettekből így lesz újra haza, s talán nagybetűvel: HAZA.
„Íme, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják főlébem,
ha eltemet, ki eltemet.” (József Attila)
És még egy:
„Semmi se zavarjon,
semmi se rémítsen,
minden elmúlik,
Isten nem változik;
a türelem mindent elér;
annak aki Istené,
semmi sem hiányzik:
Isten egymaga elég.” (Nagy Szent Teréz)
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
