Megragadott, boldog pillanatok
Sokan azt vallják, az ember célja az, hogy boldog legyen. Ezzel ugyan lehet vitatkozni és az sem egészen tisztázott, mit is értünk boldogság alatt, érdemes azonban megszívlelni a Biblia tanácsát és újra és újra megemlékezni a boldog pillanatokról, amelyek megragadtak minket.
A boldogság szóról nekem legelőször az ikergyerekeim ártatlan öröme jut eszembe, amikor a piros (Kati) és kék (Peti) rugdalózójukban négykézláb egymást kergették a konyhakövön, és közben úgy nevettek, hogy nem lehetett nem velük együtt nevetni. De eszembe jut az is, amikor félig fekve a kis hordozójukban, két kézzel fogták a cumisüvegjüket és teljes összpontosítással, nagy megelégedéssel itták belőle a tejet. Vagy amikor Peti sírt, mert tönkrement a cumija (szétrágta), Katica nézte egy darabig, majd a saját cumiját kivette a szájából és odaadta testvérének. (Egész pontosan, belenyomta a szájába… Erről jut eszembe a vicc: mi a legkeresztényibb sport? A boksz, mert ott nyilvánvaló, hogy jobb adni, mint kapni…)
Amikor az első fiam, Gyuszkó megszületett, olyan boldog és büszke voltam (és olyan szépnek láttam őt), hogy az egynapos fényképét kitűztem a ruhámra és úgy járkáltam a városban. (Babakocsizni is szerettem velük, így visszagondolva nem voltam valami „férfias” apa…) De emlékszem Gyuszkó örömére és boldogságára is, amikor legóból sikerült valami különösen izgalmas, új dolgot összeraknia (ez a kreativitása máig megmaradt).
Ártatlan öröm, kreativitás, boldogság – ez a kép van előttem, ha Isten teremtő munkájára gondolok, Ő alkotta ilyen gyermeki örömmel a világot. (A teremtő bölcsességről így ír a Szentírás: „Ott voltam mellette mint a kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt. Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.” – Péld. 8, 30-31)
Ha még távolabbra tekintek vissza, emlékszem a házasságkötésem boldogságára. (Később a pap bácsi megkérdezte, hogy mi volt akkor velem, olyan furcsán viselkedtem – hát igen, majd kiugrottam a bőrömből, sehogyan se tudtam komoly emberré lenni. Ehhez tartozik, hogy előtte azon álmodoztam, milyen lenne, ha már mindenki ott lenne, mire megérkeznénk – Isten humora, hogy apuval eltévedtünk a kocsival Budapesten, amikor mentünk a templomhoz, úgyhogy valóban mindenki kint várt minket a Ferenciek terén, lesték, hová tűnt a vőlegény…)
És igen, emlékszem még előtte a megtérésem utáni felszabadult örömre és boldogságra, amikor megtapasztaltam, hogy szeretve vagyok, és hetekig még dolgozni is énekelve jártam. Ez volt az a pillanat, amikor el kezdtem megérteni, hogy létezik egy természetfeletti, Istenből fakadó boldogság, ami akkor is velünk van, ha természetes életünk ezt nem indokolná. Világi ember ezt nem, vagy csak nagyon nehezen érti meg. Hogyan lehet boldog egy karthauzi szerzetes, aki állandó csöndben, magányban, a munka és ima fegyelmezett ritmusában él? A kívülálló számára ez csak rabság lehet, esetleg menekülés, vagy épp lustaság. (Milyen bolondok az emberek! „Ezek csak imádkoznak, bezzeg mi dolgozunk” – mondják, miközben az a szerzetes többet dolgozik, mint ők hárman együttvéve…) Hogyan is érthetné meg, hogy „boldogok a lelki szegények”? Hogyan érthetné, hogy van sírás, amire Isten nyújt vigaszt, van üldözés, amit jobb elviselni, mint elmenekülni előle, hogy boldoggá tehet a békesség, miközben a világ az indulatait akarja kiélni?
Boldogság látni, amikor Isten cselekszik. Boldogság hallgatni a tanúságtételeket amik megerősítenek. Kell is, hogy megerősítsenek, mert a hitem gyönge. Főleg az évi Találkozónk előtt vagyok tele kételyekkel, kell-e ez, van-e értelme, jó-e, amit csinálok, tényleg segítség-e ez az embereknek… Aztán eljött a szombat, a Találkozó napja, és ahogy jöttek a templomba az emberek, az egyik asszony megszólított, és elmondta, hogy amióta Máriaremetén, a Szeretetláng Fesztiválon imádkoztunk érte, nem fáj a lába. Aztán jött egy másik asszony, aki elmondta, hogy csak telefonon tett tanúságot egy barátnőjének arról, hogy Isten szeretete gyógyít, és jöjjön Törökbálintra, és az később visszahívta, hogy elmúlt a fájdalom a testéből. Istenem, hát ennyire szeretsz minket?! Akkor mégis csak jó dolog előre menni és küzdeni.
Milyen boldogok azok, akik Isten országáért cselekedhetnek! Mennyi öröm, szépség, jóság mutatkozik meg Isten gyermekeinek közösségében! És milyen nagy szomorúság, hogy oly sokan nem tapasztalhatják ezt meg, mert talán még nem is hallottak Isten mindenkit átölelni akaró szeretetéről. De ha segítünk nekik, ha imádkozunk értük, ha cselekszünk, akkor ők is boldogok lesznek, „mert meglátják az Istent” (Mk 5,8).
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
