Iskolai tapasztalatok
Ötödik éve vagyok félállású napközis tanító az egyik helyi iskolában. Bár voltak kételyeim, amikor elvállaltam ezt a munkát, az elmúlt évek megváltoztatták azt, ahogy gondolkodom önmagamról, a gyerekekről és felnőttekről (szülőkről és tanárokról), és az iskoláról.
Talán a legfájdalmasabb, de személyesen a legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy egy osztálynyi gyerekkel szembesülve rá kellett döbbennem, milyen sokat kell még alakulnom, hogy jobban tudjak szeretni. Milyen könnyen kijövök a béketűrésből, válok türelmetlenné, haragossá, így leplezve bizonytalanságomat vagy épp sértettségemet. (Miért nem figyel rám az a kölök!)
Hasonlóan fontos volt újra ráébrednem, milyen mély szeretetéhség van bennem, ugyanakkor mennyire zavarba jövök a szeretet gesztusaitól. Egy éven keresztül elsős gyerekekkel voltam, ők pedig még nagyon őszinték örömükben, fájdalmukban – és hihetetlenül ártatlanok, már abban a tekintetben, ahogy feltételezik a jót rólunk, és amilyen fontosak vagyunk a számukra. „Gyula bácsi, lehetek a párod?” – ez még akkor is hízelgő, ha tudom, hogy ebbe nem csak az én „személyes varázsom” játszik bele, hanem az is, hogy akik a párom lesznek, azok állhatnak a sor elején… (És milyen zavarba ejtő, ha harmadikos lányok mondják ugyanezt! Elindulok velük a folyosón, aztán mégis elengedem a kezüket, nehogy valaki azt gondolja, hogy… micsoda őrület! Gyerekkorunkban a kamasz lányok még karba font kézzel sétálgattak, a fiúk bandáztak és senki sem gyanakodott sem homoszexuális vonzalmakra, sem a felnőttekkel kapcsolatban pedofíliára...)
Megváltozott a világ, és hogy milyen mélyen tele van félelmekkel és szorongásokkal, azt az iskola világa is megmutatja. Még felsős gyerekeket is hoznak-visznek autóval, nehogy valami baja essék – pedig városunkon és körzetünkön belül nincsenek igazán nagy távolságok és buszok is járnak. De a szülő szorong, fél, hiszen tegnap is látta tévében, hogy valakit megöltek (egy földrésszel odébb ugyan, de mint tudjuk, a képzelt betegnél és valós a fájdalom). Ez a szorongás és bizalmatlanság hihetetlenül megnehezítik a szülők életét, de a tanárok munkáját is. (Ha a szülő fél, a gyerek is félni, szorongani kezd és már ahhoz sincs bátorsága, amihez lehetne. A frusztráció aztán megjelenhet visszahúzódásban, leblokkolásban éppúgy, mint indokolatlan dühkitörésben és vadságban.)
Az is megfigyelhető, hogy a szülők olyan nevelési (nem tanulási!) problémák megoldását várják az iskolától, amit ők maguk sem tudnak megoldani gyermekükkel. (Közben az iskola még a valóban külön fejlesztésre szoruló gyerekekhez is egyre kevesebb erőforrással, szakemberrel, eszközzel rendelkezik.) Súlyosbítja a helyzetet, hogy közben a szülő bizalmatlan a pedagógussal szemben (is). Míg régen a szülő szinte automatikusan a tanár pártját fogta, ma megfordul a helyzet, a szülő mint a gyerek védőügyvédje jelenik meg, hogy „tisztázza a dolgot” a tanárral. (Szóval a tanár nevelje meg a gyereket, de lehetőleg úgy, hogy abból a gyerek semmit se vegyen észre. Ez sajnos a mesék világába tartozik…)
Én az elmúlt években lenyűgözve és szégyenkezve figyeltem, a tanítók és tanárok milyen hihetetlen energiákat mozgósítanak, hogy tanítsák és neveljék az osztályaikat. Mennyi figyelemre, megértésre, beleérző képességre és türelemre van szükségük, hányszor kell külön foglalkozniuk egyes esetekkel, mennyi konfliktust kell megoldaniuk… A papíron lévő elvárások, tananyag és a valóság közti szakadék pedig egyre csak szélesedik, és ezt neki kell áthidalnia…(A papír mindent elbír, a pedagógus meg olyan különös fajta, hogy egyre jobban lehet terhelni. Csak nehogy egyszer összerogyjon…)
A mi iskolánk jó iskola, egy jó városban, Budapesthez közel, mégis hiányt szenvedünk (pénz a legkevesebb) tanárokban, asszisztensekben, fejlesztő pedagógusokban is. (Mi lehet akkor az elhagyatottabb vidékeken?) A tanárhiány nem statisztikai adat, hanem valóság, amit már most is csak ügyeskedéssel, folyamatos helyettesítésekkel lehet megoldani. Néhány éven belül pedig nyugdíjba vonul a mostani „törzsgárdatagság” egy jó része, és nem látszik, kik pótolnák őket. Az a néhány fiatal(abb), aki itt van, még gyermeket szeretne - nagyon helyesen! -, új jelentkező a hirdetésekre sincs… (Ha én lennék az igazgató, e problémahalmaz láttán sikoltozva menekülnék – de szerencsére nem én vagyok.)
Ma reggel besántikáltam az évnyitóra (évkezdő bokafiacam), a tavalyi elsőseim mosolyogva integettek. (Ez mindig szíven üt, mert nem voltam én olyan jó velük, hogy így örüljenek…) Az idén harmadikosaim és negyedikeseim lesznek - már augusztusban imádkozni kezdtem (Uram, segíts!), hogy minden rendben legyen köztünk. Mert hosszú ám egy tanév, sok minden történhet…
Kalandra fel!
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
