Kívülről és/vagy belülről meghatározott emberek
Többféle módon rendszerezték már a személyiség-típusokat. Talán a legismertebb a szangvinikus-kolerikus-melankolikus-flegmatikus felosztás, illetve a Jung által alkalmazott extrovertált-introvertált, azaz inkább kifelé és inkább befelé forduló személyiség felosztás. (Bár az asztrológia tévút, az is tipizálni próbál, a csillagjegyekhez tulajdonságokat rendelve. Tévút, mert nem a személyiségből indul ki…)
Minden felosztás csak közelítő eredményt adhat. A pszichológusok legelső figyelmeztetése az, hogy nincsenek tiszta típusok, bár valamelyik inkább jellemző lehet ránk. Az is nyilvánvaló, hogy minden típus egyformán értékes – Isten előtt egyformán jó és kedves -, még akkor is, ha egy kultúra épp valamelyik típust előnyben részesíti. Korunk például inkább díjazza a vidám szangvinikust, a kifelé forduló extrovertált embert, mint a befelé fordulót, vagy a flegmatikust. De például az angol úriember eszménye (gentleman) egészen más, ott a nevelőknek talán épp a „heherésző, felületes és túl nyílt” szangvinikus gyerekekkel volt a legtöbb problémájuk. Más volt a spártai, görög embereszmény és más a skandináv, de - miként a személyiségtípusoknak is -, mindegyiknek volt előnye és hátránya egyaránt.
Ilyen felosztás az is, amelyik az alapján kategorizálja az embereket, hogy inkább kívülről, vagy inkább belülről meghatározottak. Természetesen itt is mindkettőnek vannak előnyei és hátrányai. Az inkább kívülről meghatározott személyiség könnyebben beilleszkedik egy csapatba, hamar elfogadja mások vezetését, alkalmazkodó. Mondhatjuk, közösségi ember. A belülről meghatározott embernek erősebb a saját értékrendje, ebből következőleg stabilabb és egyértelműbb is tud lenni. Ugyanakkor a belülről meghatározott ember lehet makacs, önfejű, míg a kívülről meghatározott ember felszínes, sodródó.
Igazából mindannyian valamennyire kívülről meghatározottként kezdjük életünket, hiszen a kisbaba olyannak tanulja meg látni magát és a világot, amilyennek a szülei, társai látják őt és a világot. Mivel ők sem tökéletesek és szeretetük sem tökéletes, ezért óhatatlanul ferde képet kepunk. Ráadásul világunk nagy erővel nyom minket egy olyan értékrend felé, amelyik – szépen fogalmazva -, nem isteni eredetű.
Már kisgyermek korunkban lelkesedhetünk a reklámokért. Mi is azt és úgy akarjuk amit a többiek: úgy öltözni, játszani, azt a zenét szeretni, azt filmet nézni… Előbb-utóbb valamilyen értékrend csak kialakul bennünk, de ha ez teljesen világi, akkor bármilyen hűségesen is ragaszkodunk hozzá (mint belülről meghatározott, stabil emberek), mégiscsak tévúton járunk. Ráadásul a függőségek és megkötözöttségek – alkohol, drog, játékszenvedély, szexuális függőség, stb. -, így is, úgy is utat találhatnak hozzánk. Belekeveredhetünk úgy is, hogy a többieket követjük, de úgy is, hogy tőlük elkülönülve, saját „egyéniségünk” kialakításán fáradozva esünk csapdájukba. Akár így, akár úgy, nagy szükségünk van Isten segítségére, aki tiszteletben tartva személyiségünket, képes kiszabadítani a függőségekből és hamis értékrendekből, hogy végül a külvilág felé is figyelmes és érdeklődő, de belülről is stabil, a lelkiismeretünknek megfelelő emberekké legyünk.
Újra hangsúlyoznunk kell, hogy mindkét típus egyformán kedves Isten előtt, aki a jót erősíteni akarja bennünk, a rosszat pedig „kinevelni”. Isten egyszerre van kívül és belül. Amikor „belép” az életünkbe, amikor a Szentlélek kegyelme átjár minket, átalakító munkája felszínre hozza bennünk a jót és rosszat egyaránt. Ez olykor nagyon felemelő érzés, olykor meg épp ellenkezőleg. Amikor a Lélek bevilágít életünk sötét területeire, szívesen letagadnánk az egészet, hiszen ki szeret szembesülni rossz tulajdonságaival, elrontott élethelyzeteivel? Mégis, ha növekedni akarunk az önismeretben (és Isten-ismeretben), nem menekülhetünk el önmagunk elől.
Életünkből eltelt már húsz, harminc, vagy talán ötven, hatvan év. Rengeteg élmény, benyomás, rengeteg öröm és bánat, siker és kudarc, seb és sérülés. Valamennyire mindannyian sérült, deformálódott személyiségek vagyunk – de nem ez a végső szó az életünkben!
Amikor Pilátus rámutatott a megostorozott, meggyötört Jézusra és azt mondta: „Íme az ember!” – akkor ránk is mutatott. Lelkileg talán ugyanilyen megkínzott és félreértett állapotban vagyunk. De ahogy a keresztút vége nem a halál, hanem a feltámadás és a teljes élet, úgy a mi életünkben is ugyanez…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
