Mi a te neved?
„Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” (Jel 2, 17) – olvassuk a Szentírásban, a Jelenések könyvében. Ez az „új név” mintegy összefoglalja személyiségünk és küldetésünk lényegét. Szűz Mária vagy Keresztelő János ismerték és megélték a saját „új nevüket” – és nekünk sem kell teljesen a sötétben tapogatóznunk.
A Szentírásból ismert angyal-nevek - Gábriel, Michael, Rafael -, beszélő nevek, megmutatják, miben és hogyan tudnak minket segíteni ezek az angyalok (Miként az őrangyalunkról is tudjuk, hogy őriz, vezet, tanácsol minket.) Hasonlóképp utalnak a gonosz lelkek nevei is arra a romboló erre, ami bennük működik: „néma és süket lélek”, „légió”, a sátán pedig maga a vádoló, széthúzó, szétdobáló.
A név fontossága mellett az új név adása is megjelenik az ószövetségben. Ábrámnak Isten új, prófétai jelentőségű nevet ad, onnantól Ábrahámnak, azaz sok nép atyjának hívják. Az újszövetségben Isten angyala arra kéri Zakariást, hogy születendő fiát Jánosnak (jelentése: Isten megkegyelmezett) nevezze, Máriát pedig, hogy a jövendő Messiást Jézusnak (jelentése: Isten a szabadító).
Jézus Krisztus maga is folytatja az isteni gyakorlatot: Kéfást Péternek, kősziklának nevezi, Jánost és Jakabot pedig a Boanergésznek, azaz a mennydörgés fiainak, utalva ezzel is természetük egy alaptulajdonságára.
Szűz Máriának és Jánosnak van azonban egy olyan „új neve” is, ami összefoglalja életüket. Mária neve: „az Úr szolgáló leánya” – s valóban, a Szűzanya egész életét ez a csendes, alázatos és mindent megtevő szolgálat jellemzi. Keresztelő János pedig „a pusztában kiáltó szava” – Isten az, aki kiált a pusztában, az ő szavát hordozza legnagyobb prófétai erővel János.
Vajon mi a mi új nevünk? Hogyan érthetjük ezt meg legjobban?
Semmiképp sem úgy, hogy a szüleinktől kapott nevünk jelentését tulajdonítjuk magunknak és azt akarjuk megélni, betölteni, mára ugyanis a névadás elveszítette minden szakrális jellegét és jelentőségét. Ha engem Gyulának hívnak, az nem azért van, mert valamifajta vezéri hivatás várna rám, vagy valami méltóság elérése után kellene szaladgálnom – hanem azért, mert apám is Gyula volt (és ki tudja még, hányan az országban).
Azt azonban tudjuk és hisszük, hogy Isten nem szórakozik, nem kockázik velünk. Hivatásunk és küldetésünk, azaz „új nevünk” bele van teremtve életünkbe. Hordozzuk azt személyiségünkben, tehetségeinkben és képességeinkben. Isten kegyelmei ezekre a természetes képességekre épülnek (ámbár a képességek maguk is Isten ajándékai), és Ő lehetőségeket ad, hogy ezeket megélhessük. „Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk, abban járjunk.” (Ef 2, 10)
Ahhoz tehát, hogy megértsük a mi új nevünket, meg kell ismernünk önmagunkat. Minél inkább értjük, hogy kik vagyunk, milyen környezetben és milyen feladatokkal nézünk szembe, annál inkább megértjük azt is, mi a mi „új nevünk”, azaz hogyan tölthetjük be legjobban hivatásunkat.
Assisi Szent Ferenc megértette, hogy az ő új neve „Isten szegénykéje”, avagy a „legkisebb testvér”. Ezt élte meg, és a ferences rend máig hordozza ezt a küldetést és hivatást.
Az Egyház is őrzi az új név adásának szokását és felelősségét. A szerzetesrendbe lépő fivérek és nővérek új nevet kaphatnak. Avilai Nagy Szent Teréz szerzetesi neve „Jézusról nevezett Teréz” volt, és ki tagadhatná, hogy életével saját korában - és azóta is - a krisztusi élet megismertetését és elmélyítését szolgálta. Lisieux-i Kis Szent Teréz rendi neve pedig „a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról”elnevezett Teréz nővér lett – és ő volt az, aki gyermeki szeretetével a hitetlen világnak újra felragyogtatta Jézus arcát és azt a „kis utat”, amely korunkban is biztosan a mennybe vezet.
Nekünk nem kell új nevet adogatnunk magunknak (mint azt némely magánkinyilatoztatók teszik), hanem azt az „új nevet” kell felfedeznünk, megértenünk és elmélyítenünk, amelyet Isten már a fogantatásunk előtt nekünk adott, amelyet a keresztségben megerősített, és amelyet életünkben kibontakoztat…
Sípos (S) Gyula (www.szeretefoldje.hu)
