Egy imaszolgálat tanulságai
Szombaton Regina Collins nővér tartott gyógyító lelki napot Törökbálinton, az Isteni Szeretet Közösség házában. Nagyon sokan jöttek el, és ehhez képest kevés imaszolgálatos volt, ezért Regina nővér azt kérte az emberektől, hogy még a kápolnában, Jézusnak mondják el az imaszándékaikat, ne a szolgálattevőknek. Minket, értük imádkozókat pedig sorba állított az udvaron, az imát kérők odajöttek, röviden imádkoztunk értük, majd mentek a következő imádkozóhoz.
Ez az egyórás „futószalag” néhány érdekes tapasztalatot adott.
Az egyik az volt, hogy miközben sorra jöttek az emberek, akikről nem tudtunk semmit, akik nem mondtak semmit, néha, egy-egy embernél a Szentlélek bennem hirtelen mintegy meglódult és munkája - vagy kiáradása, vagy jelenléte, vagy nevezzük bárhogy -, sokkal erősebbé vált. Azon gondolkodtam, vajon mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy ezek az emberek valóban várakozó hittel jöttek imát kérni, bízva Isten kegyelmében? Vagy talán előrébb jártak a tisztulás és életszentség útján, és ezért a Lélek könnyebben tudott munkálkodni? Vagy egyszerűen Isten szuverén döntése, hogy kivel mennyire és milyen módon érezteti jelenlétét? (Itt nem fizikai érzésekre vagy érzelmekre gondolok, bár lehet az is…) Talán mindegyik. Arra mindenesetre figyelmeztet minket, hogy a kegyelem nem automatikus és nem egyformán kapja mindenki. (Emlékezzünk talán Szent Imre herceg történetére, amikor meglátogatja a szerzeteseket. Van akinek egy, van akinek két csókot ad, de Szent Mórnak hetet, ezzel jelezve annak egészen tiszta életét…)
A másik élményem szinte az imaszolgálat legelején történt. Jött egy asszony, aki évtizedekkel ezelőtt a közösségünkbe (is) járt. Elég érdekes nézeteket vallott a keresztény életről. Valami probléma volt köztünk (is), aztán, nem is emlékszem már miért, de nem jött. Most láttam közeledni, és épp örömmel köszönteni akartam, amikor gúnyosan felém intett: „téged kihagylak” – és ment tovább. Rosszul esett ez, pedig éppenséggel megszokhattam volna, hogy időnként kiátkoznak. Szóval fájt a dolog, de nem volt időm magam sajnálni, mert jöttek sorban az imát kérők. Utólag próbáltam visszaemlékezni, ugyan mit tehettem, ami még ennyi idő múlva is ilyen reakciókat vált ki, de fogalmam sincs – hát, van ilyen. Ami azonban ennél fontosabb, és az imát kérő szempontjából: ha ilyen lélekkel kérünk imát, ha ilyen a szívünk, akkor vajon mit tud kezdeni Jézus velünk? Hiszen Ő azt tanította, hogy ha valami kérésünk van, és közben valakivel bajunk van, akkor menjünk, és először béküljünk ki a haragosunkkal, és csak azután térjünk vissza. Minden szentmisében elhangzik, hogy engesztelődjünk ki szívből egymással – és lám, mégis itt tartunk…
Volt a kápolnában egy asszony, aki tolókocsiban ült, szklerózis multiplex betegség miatt. Regina nővér még a délutáni program elején odaállított, hogy külön imádkozzak érte. Bennem volt is remény, mert voltak már pozitív tapasztalataim ezzel a betegséggel kapcsolatban. (Egy kezdődő szklerózisos meggyógyult az imaszolgálatunk alatt, és több, imádsággal kísért esetről is tudok, ahol stabil az állapot, évek óta nem romlik.) Vágyódtam is a gyógyulására, kértem is mindenhogyan Istentől – de (fizikai) gyógyulás mégsem történt. (Azt azonban megértettem, hogy nagyon kedves a személyisége és Isten nagyon szereti őt.)
Vajon miért nem történt gyógyulás? Talán nem volt elég hite? Ez olyan, mintha őt hibáztatnánk a gyógyulás elmaradásáért – ezt pedig nem szabad. Vagy talán nekem nem volt elég hitem és bátorságom? Ez bizony lehetséges. Az viszont biztos, hogy sokkal több kegyelemre van szükségünk! Isten ígéretei nem változnak, én pedig látni akarom azok beteljesülését! Nem tudom, miért szenvedünk hiányt a kegyelemben, de azt tudom, hogy előre kell lépnünk! Több ima, több odaadás, több szeretet, böjt, fegyelem, munka… Ha a sötétben tapogatózva is, akkor is mennünk kell előre, mert Isten meg tudja oldani életünk megoldhatatlannak tűnő problémáit is…
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
