Hogyan lehet helyesen prófétálni?
Két érdekes írást is olvastam a napokban. Lev Sesztov „A prófétálás adománya” című írásában arról értekezik, hogy az egyébként zseniális Tolsztoj és Dosztojevszkij miért és hogyan tévednek folyamatosan, amikor írói tehetségükön túllépve népük prófétájaként akarnak fellépni. Az „Örüljetek” című kis kötetben pedig Ferenc pápa szavait idézték arról, hogy a próféta „háromidejű ember, hozzá tartozik a múlt ígérete, a jelen szemlélése és a bátorság a jövő útjainak megjelöléséhez”…
Mi keresztények, mindannyian részesedünk Jézus Krisztus prófétai küldetéséből. (Erről többször írtam már és egy kis füzetet is megjelentettünk - Prófétai élet -, itt csak annyit mondanék, hogy a prófétai élet középpontjában a krisztusi élet megélése és felmutatása áll, tehát az nem pusztán valami jövendőmondás.) A prófétaságot nem szabad úgy elképzelnünk, mintha csak jönne egy égi hang a mennyből, amit aztán a próféta minden tudás és belátás nélkül tovább ad. Ez már az ószövetség idején sem így volt, bár a Biblia felületes olvasásával könnyen kialakulhat bennünk egy ilyen hamis kép.
A próféta a Szentlélek ihletése alatt élő, gondolkodó és cselekvő ember, aki egész személyiségével akarja megérteni és megélni, továbbadni Isten akaratát. (Lásd: „aki prófétál, prófétáljon a hit mértéke, szabályai szerint” – Róm 12, 6) „Háromidejű ember” „látó”, „mélyre hatoló tekintetű”, aki képes összefüggéseiben látni a múltat, jelent és a jövőt. Mit is jelent mindez?
A „múlt ígérete” mindaz, amit Isten a múltban kijelentett, amelynek kibontakozását éljük és beteljesedését várjuk, amelybe hitben belegyökerezünk. A „jelen szemlélése”jelenti annak egyre jobb megértését, ahogy Isten múltbeli ígéretei, tanácsai és akarata a jelenben kibontakozik. Ebben állva int és buzdít a próféta. A „bátorság a jövő útjainak kijelöléséhez” pedig a múlt és jelen tapasztalataiból Isten ihletése által leszűrt, megértett jövő meghirdetése. (Mindez komoly értelmi munkát is jelent, ezért a bibliai próféták sokat vannak csendben és keveset beszélnek.)
Egy példával: a babiloni fogság idején a próféta a birodalom meggyengülésében és a perzsák felemelkedésében felismerte a jelet és lehetőséget Isten múltbeli ígéretének, a hetven éves rabságból való szabadulásnak a beteljesedésére, ezért bátran merte a pogány Küroszt Isten akarata eszközének nevezni, aki majd lehetővé teszi, hogy a választott nép visszatérjen ősei földjére.
Hol tévedett Tolsztoj, Dosztojevszkij (és hol tévednek a mai, prófétálni vágyó, a világot üzenetekkel és próféciákkal teleszóró emberek)? Mondhatnánk, hogy ott, ahol túllépve írói hivatásukon, olyan, általuk nagyobbnak vélt hivatást akartak betölteni, ami nem volt feladatuk. Sesztov azonban nem éri be ezzel az egyszerű, lakonikus félválasszal. Azt írja, az volt a fő probléma, hogy a két írózseni a köznapi, politikai, társadalmi életben vajmi kevéssé volt tájékozott, illetve tudásukat csak az ócska napi sajtóból szerezték. Így aztán félművelt, féltehetségű politikai megmondóemberek gondolatai emésztették újra és hirdették, mint üdvözítő bizonyosságot. Nem csoda, hogy semmi nem valósult meg abból, amit mondtak. (Vagy ha igen, akkor is ellenkező előjellel. Pl. a krími tatárok elűzése Sztálin alatt, amiről ők még úgy fantáziáltak, mint a nagyorosz ősi kereszténység és béke megvalósulásának lépéséről…)
Így történik ez ma is. Jön egy jó vagy rossz hír, beleütközik vágyainkba, reményeinkbe és félelmeinkbe – s lám, az arra hajlamos embernél máris kész az újabb prófécia. (Ha pedig a valóság nem akarna engedelmeskedni elvárásainknak, hát annál rosszabb neki, legfeljebb kicsit hamisítunk, félreértünk, hogy mégis olyan legyen - ahogy ezt Ferenc pápával szemben rendszeresen megteszik rágalmazóik.)
A népvándorlás kérdésével kapcsolatban például óriási keletje van minden butaságnak. Pedig a múlt megértésével a sok negativitás és félelem mellett az is eszünkbe juthatna, hogy a Magyar Királyság többször is élt a népvándorlásból fakadó lehetőségekkel, letelepített kunokat, jászokat, rácokat, svábokat a háború és elnyomás évei alatt elnéptelenedett területekre. Ilyen értelmes és célzott betelepítésre pedig ma – amikor kivándorlóország lettünk -, szabad gondolni, annál is inkább, mert értelmetlen és szabályozatlan betelepülés ma is zajlik hazánkban. (Miközben ezer afrikaitól és a muzulmántól féltjük hazánkat, addig ázsiaiak tízezrei jönnek és keleti, okkult hitvilágukkal megrontják kultúránkat.)
A múlt megértéséhez tartozna az is, hogy megnézzük, mit mondtak régi nagy szentjeink és prófétáink erről a témáról (Szent István királytól kezdve). Azt is felismerhetnénk, hogy a jelen szemlélése sem csak negativitást jelent, hanem jézusi, résztvevő szeretetet is a nyomorultak iránt, és persze a befogadó országok által megélt pozitív tapasztalatokat is. Mindent felismerve és átgondolva kell imádságban Isten felé fordulni és az Ő akaratából és tanácsaiból kiindulva „bátran megmutatni a jövő útjait”.
Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)
