Megemlékezés Ullrich Ágoston atyáról
Nekünk Ágoston atya volt, az Emmánuel Közösség tagjainak Guszti atya, testvérének – aki évtizedekig segítette őt munkájában -, és régi barátainak Guszti. Egy szelíd, komoly, derűs ember, egy késői hivatás, egy vonzó pap. 2015-ben az egyházmegyei regionális karizmatikus találkozónkon ő volt az egyik előadó. Tanítását feltettük a honlapunkra is, amit máig három és fél ezren néztek meg. Az egyik hozzászóló ezt írta: „Fiatalon ismerhettem meg "Gusztit", csodálatos ember és barát volt papsága előtt is. Emiatt volt különlegesen megható számomra ez a felvétel.”
Ha találkoztunk vele, először mindig ránk mosolygott – és engem már ezzel megnyert magának. Komoly és derűs – látszólag egymásnak ellentmondó fogalmak, rá mégis igaz volt mindkettő. Nem vicceskedett és nem komolykodott, nem voltak főnöki allűrjei és nem élt hatásvadász eszközökkel – mégis oda kellett rá figyelni, ha mondott valamit.
44 éves korában jelentkezett a szemináriumba, 48 évesen szentelték pappá. Egy előadásában elmesélte, hogy 37 évesen elment egy pszichológus pap ismerőséhez, aki alaposan kikérdezte, elkészítette személyiségrajzát, aztán felállította a diagnózist: neked az egyházban a helyed! Ő pedig azon gondolkodott, hogy akkor talán el kellene mennie az Új Emberhez újságírónak, vagy valahová sekrestyésnek…
Isten azonban ennél sokkal többet gondolt róla!
„A hetvenes években, negyvenegynehány évesen barátaimmal munka után rendszeresen összejárva, imádkozva azt tervezgettük, hogy egy szerzetesi életközösséget hozunk létre. Imádkoztunk, lelkigyakorlatokra jártunk. Kiosztottuk egymás között a feladatokat, engem a kántori szolgálattal bíztak meg, így zongora-tanulmányokat folytattam két éven át, és Szegedre jártam kántorképzőbe. 1982-ben Zsámbékra érkeztünk lelkigyakorlatra, mely egy premontrei atya miséjével kezdődött, aki a szentmise közben sok hibát ejtett. Miközben ezen méltatlankodtam magamban, halk férfi bariton hang szólított meg a szívemben: „Jöjj, és csináld te!”
A következő reggelre szilárd elhatározássá érett bennem, hogy pap leszek. 1982-től négy boldog évet töltöttem a székesfehérvári szemináriumban.1986-ban Szakos Gyula székesfehérvári megyéspüspök úr szentelt pappá.” (Megújulás a Szentlélekben - MKKM újság 2015/ I-II. szám.)
Ágoston atya hűséges volt hivatásához és a körülötte lévő emberekhez is – és türelmes. Régi szolgálati helyeire is visszajárt, amíg tehette. Így Székesfehérvárra is, ahol az ottani karizmatikus közösségek közös miséjét vezette. Az év végi gyógyító misékre mi is hivatalosak voltunk éveken keresztül. Itt szokásban volt, hogy a templom bejáratához egy asztalra kitettek egy nagyalakú spirál füzetet, amibe mindenki beleírhatta miseszándékát. A hívek szorgalmasan éltek is a lehetőséggel, teltek az oldalak… Ágoston atya pedig a szentmise kezdetén türelmesen – hosszú perceken keresztül -, felolvasta az összes nevet és imaszándékot. Első alkalommal magamban értetlenkedtem: miért nem mondja egyszerűen, hogy most minden imaszándékot ide helyezünk az oltárra a füzettel, és aztán folytathatnánk tovább? De neki volt igaza. Így mindenki hallhatta, hogy az ő szándékai, vágyai is oda lettek helyezve Isten elé, láthatta és érthette, hogy a misét bemutató papnak ő is fontos és rá is figyelnek…
Olykor ilyen „apróságokon” múlik egy jó hivatás.
Az is igaz, hogy Ágoston atya türelme kimunkált, szokássá érett jellemvonás volt. Mint egyszer mesélte, amikor majd ötven éves káplánként el kellett viselnie nála fiatalabb és/vagy értetlenebb emberek „okoskodásait” és „főnökösködéseit”, bizony volt olyan pillanat, amikor komolyan elgondolkodott, jól döntött-e. Mi már tudhatjuk – jól döntött! Isten próbára tette őt is, megvizsgálta, mint aranyat a kohóban, és méltónak találta a bizalomra - ezért sok embert, sok közösséget bízott, bízhatott rá. Ágoston atya pedig kitartott mindvégig.
Ennek a nagyszerű embernek az élete papíron néhány sorba belefér: „A székesfehérvári püspök az egyházmegye papsága és a rokonság nevében is tudatja, hogy Ullrich Ágoston címzetes esperes, plébános életének 80., pappá szentelésének 32. évében, 2017. november 15-én elhunyt az Úrban.
Ullrich Ágoston 1938. február 5-én született Budapesten, 1986. június 24-én szentelték pappá Székesfehérváron. Papi szolgálatát káplánként kezdte a székesfehérvár-vasútvidéki plébánián 1986–92 között. Plébánosi kinevezést kapott Sárosdra 1992–94 között, Tatabánya-Felsőgallára 1994–2000 között, majd plébánosként szolgált Csepel-Királyerdőn 2000-től haláláig. Címzetes esperesi címmel 1997-ben tüntették ki.” (magyar kurir)
Az Élet Könyvében azonban hosszú oldalak szólnak róla, mert Isten beírta őt oda mindörökre: „Jól van, derék és hű szolga! A kicsiben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe.” (Mt 25,21)
Sipos Gyula
