A szentségimádás misztikája 3. rész
Válaszoljunk meg néhány kérdést, ami felmerülhet azokban, akik most ismerkednek a szentségimádással. Mindig térdelni kell a szentségimádás alatt vagy lehet ülni, esetleg állni is? Mit kell imádkozni? Baj-e, ha nem érzek semmit ima közben? Baj-e, ha elszórakozok közben? Baj-e ha néha unom?
Mi a megfelelő testhelyzet szentségimádás közben? Az, amelyik nem vonja el a figyelmet az imádásról. Ez azt is jelenti, hogy – kis megszorítással -, nincs kötelező testhelyzet, amiben „kell” imádkoznom. Kis megszorítással, mert a szentségimádás elején, amikor a szentségházból (tabernákulum) kiveszik a szentségtartót (monstrancia) az Oltáriszentséggel (Eucharisztia), akkor letérdelünk, így fejezve ki hódolatunkat Jézus Krisztus előtt, aki jelen van közöttünk. Ugyanígy, a szentségimádás végén szintén térdhajtással köszönünk el. Közben azonban jó, ha egy kényelmes testhelyzetet, pozíciót veszünk fel, ami segít az Istenre figyelésben. Térdelhetünk – de az nem szerencsés, ha imádás helyett már csak arra tudunk figyelni, hogy mennyire fáj a lábunk és a derekunk. Ülhetünk, állhatunk - régebben néhány szerzetesrendben gyakorlat volt a vénia, a teljes testtel földre borulás, hódoló fekvő testhelyzet, Szent Domonkos például kilenc ima-testhelyzetet ír le – az a jó állapot, ha el is feledkezünk a testünkről imádás közben. Természetesen ne zavarjuk a többieket, ne vegyünk fel extra pózokat, kerüljük a feltűnősködést…
Mit kell imádkozni? Semmit sem „kell”, de szinte bármi jó, ami Istenhez emeli a szívünket. Lehet kötött imát mondani (pl.: litániák), de imádkozhatunk a saját szavainkkal is. Olvashatunk egy rövid szentírási szakaszt (vagy valami lelki olvasmányt) és elmélkedhetünk arról. Énekelhetünk vagy épp elcsendesülünk, minden belső érzékünket Isten felé fordítva. Ha közösségben imádkozunk, akkor a többiekkel együtt mondjuk a közösség imáit (de ha Isten megragad, kiszólít ebből, akkor elcsendesülünk). A különböző imamódokat váltogathatjuk, hogy testünk-lelkünk ne lankadjon el nagyon az egyformaságban. (Az egyes imamódok részletes bemutatását később tesszük meg.)
Baj-e, ha nem érzek semmit ima közben? Nem baj, sőt talán épp az a baj, ha mindig érezni akarunk valamit. Szent János azt írja evangéliumában, hogy „az Isten lélek, és akik őt imádják, Lélekben és igazságban kell őt imádniuk” (Jn 4, 24). Ez azt is jelenti, hogy Isten, aki Lélek, a mi lelkünkkel, lényünk központi valóságával úgy is tud találkozni, hogy közben a testünk, a pszichénk, azaz az érzékeink és érzelmeink ebben nem vesznek részt (ugyanez történik a szemlélődésben is, amikről később lesz szó). Tehát ha érzek valamit az jó, esetleg épp Isten külön kegyelme számomra -, de ha nem érzek semmit, Ő akkor is ott van, velem van. (Hasonlatképp: Nem kell éreznem minden reggel, amikor felkelek, hogy mennyire szeretem feleségemet, gyermekeimet – vagy ők engem -, ettől még biztosan tudom, hogy ez így van, és ennek szellemében teszem a dolgomat…) Nem azért megyünk a szentségimádásra, hogy „a fülünket csiklandoztassuk”, hogy különleges élményeket keressünk, hanem azért, hogy kimutassuk szeretetünket, imádásunkat Isten iránt és elmondjuk neki örömeinket, bánatainkat, kéréseinket…
A következő két kérdésre is ebben rejlik a válasz. Baj-e, ha elszórakozom szentségimádás közben, baj-e, ha néha unom? Nem baj, hacsak ez nem válik állandóvá, mert akkor a lélek olyan elfáradásával van dolgunk, ami jelzi, hogy valamin változtatni kell. Különben szinte elkerülhetetlen, hogy néha ez történjen. Testből és lélekből vagyunk, és „a lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Mk 14, 38). Testünk elfárad, belső érzékeink pedig olyanok, mint a kiscsikók, akik ki akarnak törni a karámból. Értelmünk valami más tárgyat keres, amin elfantáziálhat, érzelmeink kihűlnek… ez természetes dolog, nem szabad emiatt vádolnunk magunkat, és főleg nem szabad emiatt feladnunk a szentségimádást. Az unalom kísértése szinte magától értetődő, hiszen olyan kultúrában élünk, ahol megszoktuk, hogy állandóan szórakoztatnak minket és ingerek tömege zúdul ránk szinte minden pillanatban. Ehhez képest a szentségimádás csendje, egyhangúsága szinte rémítő – ez azonban nem más, mint elszakadás a külső zajtól, elszakadás a világtól Isten békéje és csendje felé.
Ne aggódjunk, „gyakorlat teszi a mestert”. Ahogy egyre jobban belejövünk az imádásba, úgy „tanuljuk meg” egyre jobban Istent, ismerjük meg Őt egyre mélyebben és eltelünk az Ő szeretetével és békéjével. A test pedig követi a lelket, ahová a Lélek viszi…
Részlet Sípos (S) Gyula: A szentségimádás misztikája című írásából
