A Katakomba-paktum
Az un. Katakomba-paktum egy 1965-ben született dokumentum, amellyel a római katolikus egyház püspökeinek egy csoportja, a „szolgáló és szegény egyház” eszméje mellett kötelezte el magát. A paktumot Róma egyik katakombájában írták alá, ezért kapta a megállapodás a Katakomba-paktum nevet.
A paktum tartalma
1965. november 16-án, néhány héttel a Második Vatikáni Zsinat befejezés előtt a zsinati atyák közül 40 püspök a Róma melletti Domitilla-katakombában gyűlt össze, Róma egyik legismertebb, számos ókeresztény emlékkel rendelkező ősi temetkező helyén. E katakombához tartozik Róma és talán a világ egyetlen föld alatti bazilikája. Az itt közösen bemutatott szentmisét követően fogadalmat tettek a résztvevők: a katakomba templomának oltárán aláírtak egy 13 pontból álló dokumentumot, melyben önként kötelezték magukat arra, hogy a zsinat befejezése után, hazájukba visszatérve az evangélium és az ősegyház szellemiségének megfelelően élnek és látják el püspöki szolgálatukat.
Vállalták, hogy osztoznak a híveik többségét kitevő szegények sorsában, például a lakás, az étkezés, az öltözködés és a tömegközlekedési eszközök igénybevétele tekintetében. A püspöki „hivatal” jelvényeit sem drága fémekből, hanem olcsó anyagokból készíttetik; elutasítják a hatalmat kifejező hagyományos megszólításokat (például „monsignore”, „őeminenciája”), és egyszerűen „atyának” szólíttatják magukat. Lemondanak mindenféle vagyonról. Nagy súlyt fektetnek a társadalmi igazságosság megvalósulásának elősegítésére nemzeti és nemzetközi területen egyaránt. Nagyobb szerepet juttatnak az egyszerű híveknek (laikusoknak), fontosnak tartják a püspökök kollegialitását és a nyitottságot minden egyháztag és a másvallásúak felé egyaránt.
A paktumhoz a későbbiek során mintegy ötszáz püspök csatlakozott, nagyrészt az úgynevezett harmadik világból. A paktum teljes szövege elérhető az interneten spanyol,[1] portugál,[2] angol,[3] német[4] és magyar[5] nyelven.
A paktum előzménye
A paktum létrejötte főként a zsinat alatt megalakult „szegények egyháza” püspöki csoportosulás tagjaihoz köthető, de e csoport létrejöttének is volt előzménye. A szóbeli hagyományok szerint maga XXIII. János pápa tette fel a kérdést nem sokkal a zsinat előtt: „Nem volna itt az ideje annak, hogy a pápai trónról letöröljük azt a császári port, ami Nagy Konstantin óta rakódott rá?” – Az 1962. szeptember 11-i rádióbeszédében is a „szegények egyházáról” beszélt, arról, az Egyháznak jelnek kell lennie, Isten kivétel nélkül minden emberre irányuló szeretetének jelévé, és hogy Jézusban az isteni szeretet elsősorban a szegények és elnyomottak felé fordulásban mutatkozik meg.
A szegények felé fordulás fontosságát hangsúlyozták a francia származású, de már Názáretben tevékenykedő, nagytekintélyű egykori teológia-professzor Paul Gauthier és az általa alapított testvériség tagjai, akiknek az volt a célja, hogy „az emberek, akik ma az Egyházra néznek, a názáreti Jézust, az ácsot ismerjék fel benne.”
A közel három évig tartó zsinati időszak alatt különösen sokat fáradozott a szegények ügyéért Giacomo Lercaro bolognai érsek és Dom Hélder Câmara, Rio de Janeiro akkori megyés püspöke. – És bár a zsinat ideje alatt megválasztott új pápa, VI. Pál például lemondott a korábban használt pápai hatalmi jelvények (például a pápai korona, a tiara), viseléséről, ennek ellenére viszonylag kevés zsinati dokumentumba került előtérbe a szegénység kérdése.
A kevés kivétel egyike a Lumen gentium, az Egyházról szóló zsinati dokumentum (konstitúció), melynek 8. fejezetében ezek a mondatok szerepelnek:
„… Egyház, jóllehet küldetéséhez rászorul emberi eszközökre, nem arra törekszik, hogy földi dicsőséget keressen, hanem arra, hogy saját példájával is terjessze az alázatosságot és az önmegtagadást. Miként Krisztust az Atya azért küldte, hogy "örömhírt vigyen a szegényeknek, ... gyógyítsa a megtört szívűeket" (Lk 4,18), "keresse és üdvözítse, ami elveszett" (19,10), hasonlóképpen az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő alapítójának képmását ismeri föl a szegényekben és szenvedőkben…”
Ennek ellenére a zsinat egészét nézve viszonylag marginális maradt a „szegények egyházának” ügye, valószínűleg azért, mivel a nagyobb befolyással rendelkező püspökök zöme a gazdaságilag fejlettebb országokból érkezett, ezért kevéssé érezték át a kérdés fontosságát. Másképp volt a „harmadik világ” országainak, különösen Latin-Amerika püspökeinek esetében. Ők voltak azok, akik fontosnak tartották a szegények képviseletét, és hogy ez a szellemiség tovább éljen a zsinat befejezése után is. Ezért született meg a „Katakomba-paktum”.
A paktum utóélete
Európában szinte feledésbe merült a Katakomba-paktum. Hélder Câmara püspök ösztönzésére azonban 1968-ban összehívták a kolumbiai Medellínbe a CELAM (Consejo Episcopal Latinoamericano), a Latin-amerikai Püspöki Tanács második általános ülését, ahol újra napirendre elővették a Katakomba-paktum gondolatait. A kontinentális összejövetel fő témája lett, milyen válaszokat adhat az Egyház a szegénység és a szabadság kérdésére. A hit védelmét összekapcsolták a szegényekkel és elnyomottakkal vállalt szolidaritással, és a latin-amerikai egyházat megnyitották a fölszabadítás teológiája felé.
A medellíni püspöki összejövetel igen nagy hatással volt a helyi egyházak életére. Megváltoztatta sok püspök életmódját és szolgálatának stílusát, sok pap és szerzetes választotta az egyszerű emberekkel való együttélést és közös munkálkodást. Az egyházi vezetők bátrabban emeltek szót a társadalmi igazságtalanságok ellen, ami egyes konzervatív vatikáni tisztségviselőkben riadalmat keltet. A marxizmus ideáitól félve a kúria megpróbálta fékezni az latin-amerikai papok és püspökök túlzottnak vélt politikai szerepvállalását.
A paktum szelleme azonban végig élő maradt a latin-amerikai egyházban. Ezt tanúsítják a 2013 márciusában megválasztott Ferenc pápa gesztusai és beszédei is. (wikipédia)
A katakomba-paktum szövege
1. Arra fogunk törekedni, hogy úgy éljünk, amint a körülöttünk élő emberek élik hétköznapi életüket a lakás, az étkezés, a közlekedés és hasonlók tekintetében (vö. Mt 5,3; 6,33–34; 8,20).
2. Egyszer s mindenkorra lemondunk arról, hogy akár a látszat szerint, akár ténylegesen gazdagok legyünk, különösen, ami a hivatali ruházatunkat (drága anyagok, hivalkodó színek) és hivatali jelvényeinket illeti, melyek nem készülhetnek drága anyagból – sem aranyból, sem ezüstből –, hanem meg kell felelniük az evangéliumnak (vö. Mk 6,9; Mt 10,9; ApCsel 3,6).
3. Nem fogunk sem ingatlant, sem ingóságot birtokolni, sem saját bankszámlával rendelkezni, és minden tulajdonunkat, melyre valóban szükségünk van, az egyházmegye, illetve szociális vagy karitatív intézmények nevére íratjuk (vö. Mt 6,19–21; Lk 12,33–34).
4. Ha csak lehetséges, egyházmegyénk pénz- és vagyongazdálkodását olyan laikusokból álló bizottságra bízzuk, melynek tagjai megfelelő szakértelemmel és apostoli lelkülettel rendelkeznek, annak érdekében, hogy mi, püspökök ne gondnokok és intézők, hanem pásztorok és apostolok lehessünk (vö. Mt 10,8; ApCsel 6,17).
5. Elutasítjuk, hogy akár szóban, akár írásban olyan címekkel szólítsanak meg bennünket, amelyek társadalmi jelentőséget vagy hatalmat fejeznek ki (eminenciás, excellenciás, monsignore...). Ehelyett azt szeretnénk, hogy atyának (padre) szólítsanak bennünket, ami megfelel az evangéliumnak (vö. Mt 20,25–28; 23,6–11; Jn 13,12–15).
6. Magatartásunkban és társadalmi kapcsolatainkban el akarjuk kerülni annak minden látszatát is, hogy a gazdagokat vagy a hatalmasokat bármiféle előnyben vagy kivételes bánásmódban részesítjük – például istentiszteletek és társadalmi összejövetelek alkalmával, akár vendégként, akár vendéglátóként (vö. Lk 13,12–14; 1Kor 9,-14–19).
7. Hasonlóképp kerülni fogjuk, hogy másoknak hízelegjünk, hiúságukat legyezzük, vagy kezükre játszunk, amikor adományokat kérünk vagy köszönünk meg, vagy bármilyen más okból. A híveket arra fogjuk kérni, hogy az adományozást tekintsék az istentiszteletek, az apostoli munka és a szociális tevékenység normális, természetes részének (vö. Mt 6,2–4; Lk 15,9–13; 2Kor 12,4).
8. A gazdaságilag hátrányos helyzetben lévők, elhanyagoltak apostoli-pasztorális szolgálata érdekében mindent rendelkezésre bocsájtunk, amit ez a szolgálat megkíván tőlünk pénzben, időráfordításban, együttérzésben vagy bármilyen anyagi eszközben anélkül, hogy ezzel egyházmegyénk más személyeinek vagy csoportjainak kárt okoznánk.
Támogatni fogunk minden laikust, szerzetest és papot, akiket az Úr arra hív, hogy életüket és munkájukat megosszák a szegényekkel és a munkásokkal, és így hirdessék számukra az evangéliumot (vö. Lk 4,18; Mk 6,4; ApCsel 18,3–4; 20,33–35; 1Kor 4,12; 9,1–27).
9. Tudatában annak, mit kíván meg az igazságosság és a szeretet, arra fogunk törekedni, hogy a jótékonysági cselekedeteket átirányítsuk olyan szociális intézmények kialakításába és működtetésébe, amelyek az igazságosságon és a felebaráti szereteten alapulnak, és minden férfira és nőre egyaránt tekintettel vannak. Ezzel szerény szolgálatot tudunk tenni az illetékes állami szervezeteknek (vö. Mt 25,31; 25,46; Lk 13,12–14; 33,34).
10. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy kormányunk és közszolgálataink felelősei olyan törvényeket, struktúrákat és társadalmi intézményeket hozzanak létre és működtessenek, amelyeket megkíván az igazságosság és az egyenlőség, az egyes ember és az emberiség harmonikus fejlődése. Ezáltal egy olyan új társadalmi rendnek kell megszületnie, amely megfelel az emberi és istengyermeki méltóságnak (vö. ApCsel 2,44–45; 4,32–35; 5,4; 2Kor 8 és 9; 1Tim 5,16).
11. Mivel a püspöki kollegialitás akkor felel meg legjobban az evangéliumnak, ha az az emberiség azon nagyobb részének szolgálatában valósul meg, amely testi, kulturális és erkölcsi nyomorban él (ilyen az emberiség kétharmada), kötelezettséget vállalunk arra, hogy:
- lehetőségeink szerint részt veszünk a szegény nemzetek sürgős projektjeinek megvalósításában;
– nemzetközi szervezetek szintjén is tanúságot teszünk az evangéliumról, ahogy VI. Pál pápa is tette az Egyesült Nemzetek Szervezetének színe előtt;
– és közösen fogunk fellépni azért, hogy olyan gazdasági és kulturális struktúrák jöhessenek létre, amelyek az emberiség elszegényedett többségének kiutat jelentenek a nyomorból ahelyett, hogy egy folyton gazdagabbá váló világban egész nemzetek szegényednének el.
12. Pasztorális szeretettel kötelezzük magunkat arra, hogy megosztjuk életünket Krisztusban testvéreinkkel, valamennyi pappal, szerzetessel és laikussal, hogy hivatalunk valódi szolgálat legyen. Ennek értelmében:
– velük együtt rendszeresen kritikus vizsgálatnak vetjük alá saját életünket; – őket munkatársainknak tekintjük, hogy ily módon a Szentlélek által inspirált animátorok legyünk, nem pedig evilági értelemben vett főnökök;
– és ezért arra törekszünk, hogy emberileg mindig jelen legyünk számukra, nyíltak és megszólíthatóak legyünk; – nyitottak leszünk minden ember felé, bármelyik vallás követői is legyenek (vö. Mk 8,34–35; ApCsel 6,1–7; 1Tim 3,8–10).
13. Miután visszatértünk egyházmegyénkbe, megismertetjük tagjaival ezeket a kötelezettségvállalásainkat, és kérjük őket, segítsenek bennünket megértésükkel, együttműködésükkel és imájukkal.
Isten segítsen minket, hogy elhatározásainkhoz hűek maradjunk.”
Fordította: Koenig Katalin
(Világposta (Isteni Ige Társasága, SVD) 2015. téli száma)
