A szentségimádás misztikája – 2. rész
Ha az Oltáriszentségről és a szentségimádásról szeretnénk beszélni, akkor először a szentmiséről kell beszélnünk, mert szentmise nélkül nincs Eucharisztia és nincs szentségimádás sem. A szentmise a tökéletes út, amely az Istennel való testi-lelki egyesüléshez vezet minket. A szentmise ajándékozza nekünk Jézus Krisztust a kenyér és bor színe alatt. Ha a szentmisét, ezt a tökéletes utat megértjük, akkor azt is érteni fogjuk, hogyan és mi módon vezet el minket a szentségimádás lelki egységre Istennel és egymással, az Úr dicsőségére és az emberek javára.
A szentmise elején, a bevezető szertartás után – amikor Isten jelenlétébe helyezzük magunkat és az első áldást mondjuk -, rögtön bűnbánatot tartunk (ezt nevezzük közgyónásnak is). Ilyenkor Isten elé tesszük minden hibánkat, bűnünket, mulasztásunkat, hogy egészen tisztán és szabadon állhassunk előtte. (Természetesen akinek halálos bűne van, annak gyónnia kell, és egyébként is helyes ezt rendszeresen megtennünk, ahogy a lakásunkban is időről-időre nagytakarítást kell tartanunk.)
Istent ugyan semmi nem választja el tőlünk – mindannyian bűnös emberként tértünk meg -, de minket a bűneink, a szorongásaink, az aggályos természetünk azért elválaszthatnak Tőle. A közgyónásban – és hasonlóképp a szentségimádásban is -, ezért mindent leteszünk elé és az Ő irgalmas szeretetére bízzuk magunkat, tudva, hogy Ő szeret minket és hűséges hozzánk. (Ahogy Pál apostol írja: „de ha hűtlenek vagyunk is, Ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” - 2Tim 2, 13)
A bűnbánat után közösen imádkozunk, könyörgünk, dicsőítjük az Urat, majd meghallgatjuk Isten tanítását, amit a Szentírás megőrzött és az Egyház közvetít számunkra. Ezt az imádást és hallgató odafigyelést gyakoroljuk és éljük meg a szentségimádás alatt is (ennek módjairól és eszközeiről később lesz szó).
Ha vasárnapi és/vagy ünnepi szentmisén veszünk részt, akkor megvalljuk Istenbe vetett hitünket (Hiszekegy), ahogy az apostol tanítja: „a szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10, 10).
A szentmise tanító része után következik az a csodálatos idő, amikor a pap kihelyezi az oltárra a kenyeret és bort, majd imádkozva kéri Istent, hogy a Szentlélek ereje által, Jézus Krisztus szavai szerint történjen meg az Átváltoztatás. Ilyenkor mi is lélekben az oltárra helyezzük magunkat, hogy amikor a Szentlélek leszáll, ne csak a bor és kenyér színe alatt, hanem a mi szívünkben, testünkben-lelkünkben is jelenjen meg Jézus! Nem kívülálló nézői vagyunk a csodának, hanem aktív részesei, közreműködői és haszonélvezői! (Ahogy ezt az általunk szervezett gyógyító alkalmakon a szentmise előtt külön hangsúlyozni szoktuk. Ahová pedig Jézus Krisztus belép, ott minden csoda megtörténhet és meg is történik…)
Elimádkozzuk közösen az Úr imáját - „jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” -, mert hisszük, hogy ez lehetséges, hisszük, hogy Isten országa, a szeretet, öröm, békesség, jóság hona, a gyógyulás és szabadulás valósága itt van közöttünk. Nem mintha kiérdemeltük volna, hanem Isten ingyen kegyelméből, Jézus Krisztus áldozata által, aki mindezt elnyerte nekünk. Isten báránya adja nekünk a békét – és még mennyi minden mást!
A szentáldozás a Jézus Krisztussal való testi-lelki egyesülés pillanata. A 12 éve vérfolyásos asszony azt mondta magában: „ha csak a ruhája szegélyét érintem is, meggyógyulok!” (Mt 9, 20) – és abban a pillanatban meggyógyult. Mi pedig nem csak Jézus Krisztus ruhája szegélyét érintjük meg – mondhatjuk, hogy a kenyér az a „ruha”, amibe bele van öltözve Jézus -, hanem Őt vesszük magunkhoz, és vele testileg-lelkileg egyesülünk. Mi minden történhet és történik is velünk ilyenkor!
A szentségimádás alatt hasonló módon, ha testileg nem is, de lelkileg egyesülhetünk Jézussal. Isten kegyelme pedig nincs megkötözve, a lelki egyesülés ugyanúgy átjárhatja egész valónkat, testünket és lelkünket, békét, megnyugvást, megvilágosítást, testi-lelki gyógyulást hozva életünkbe és mindazok életébe, akikért imádkozunk.
A szentáldozás után először egyénileg és csendben, majd közösen és hangosan is könyörgünk és hálát adunk Istennek minden jótéteményéért, majd az utolsó áldások következnek…
Szentmisén talán csak egyszer egy héten, vasárnap tudunk részt venni (boldog az az ember, akinek hét közben is van erre lehetősége), szentségimádáson azonban hét közben, olykor többször is. Ilyen módon újra és újra részesei lehetünk Isten kegyelmi életének. Imádhatjuk Őt, hálát adhatunk, engesztelhetünk – megváltónk kereszten kimondott szavait visszhangozva mindannyiunkért: „Atyám, bocsáss meg nekünk, mert nem tudjuk, mit cselekszünk” (Lk 23,34) -, elmélkedhetünk tanításán, személyes megerősítést, tanítást kaphatunk, illetve lelkileg egyesülhetünk Vele.
A XX. század egyik legnagyobb magyar misztikusa, Kindelmanné Erzsébet asszony (az egyházilag is elfogadott Szeretetláng Lelkinapló leírója) naponta végzett szentségimádást a tabernákulum előtt. Ez alatt Jézus Krisztus és Szűz Mária egészen bevezették őt a belső életükbe. Ezt az egyszerű imát elmélkedtették át újra és újra vele: add, hogy lábunk együtt járjon, kezünk együtt gyűjtsön, szívünk együtt dobbanjon, bensőnk együtt érezzen, elménk gondolata egy legyen, fülünk együtt figyeljen a csöndességre, szemünk egymásba nézzen és összeforrjon, ajkunk együtt könyörögjön az Örök Atyához irgalomért! Ámen.
Hogyan és milyen formában történik meg mindez?
A szentségimádás formáit és eszközeit mutatjuk be a következőkben.
Részlet Sípos (S) Gyula: A Szentségimádás misztikája című írásából
