Pál Feri atya a családról, az apákról és az okoseszközökről
Az evangéliumi történetben a megszülető Kisjézus és a Szűzanya mellett ott van Szent József is, de inkább csak háttérszereplőként. A mai társadalomban is mintha mellőzöttség jellemezné az apákat. E téma mellett az okoseszközök okos használatáról és a karácsonyra való készületről is beszélgettünk a mentálhigiénés szakemberként is elismert Pál Feri atyával:
– Valóban, én is úgy látom, hogy amint Szent József alakja a karácsonyi ünnepkörben, ugyanúgy az apák szerepe is háttérbe szorul, nemcsak a családban, hanem a gyermekeink életére vonatkozóan is. Pedig kutatási eredmények bizonyítják, hogy az apáktól a gyerekeik olyasmit kaphatnak, amit az anyáktól nem. A mi kultúránkban tíz édesapából csupán egyetlenegy kapcsolódik a gyermekéhez annak érzelmi intelligenciáját fejlesztő módon. Szíven találó és elgondolkodtató ez, mert – szintén kutatások tanúsága szerint – az, hogy mennyire „válunk be” az életben, alig van összefüggésben az iskolai eredményességgel, és elsősorban nem is az értelmi intelligencián múlik, hanem szoros kapcsolatot mutat az érzelmi és a társas intelligenciával. A kutatók annak is utánajártak, hogy az apáknak ez a tíz százaléka milyen sajátosságokat mutat, és milyen hatással van a gyermekeire. Kiderült például, hogy az apák általában hevesebben, vadabban játszanak a gyerekeikkel, mint az anyák.
Még szeptemberben történt, hogy az egyik szentmise elején a főkapun keresztül vonultunk be az oltárhoz. Ahogy a ministránsokat követtem a sor végén haladva, a templom kapuja előtt láttam, amint egy édesapa a bokájánál fogva fejjel lefelé lóbálja a kisfiát. Az apa észrevette a kíváncsi és némi megütközést tükröző arckifejezésemet, s a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Harangozunk.” Közelebbről látnivaló volt, hogy mindketten hallatlanul élvezik, ahogy a fiút tényleg a harangzúgásnak megfelelően mozgatja az apukája. Ehhez hasonló, és sokunk közös élménye, hogy az apák a magasba dobálják a gyerekeiket. Ezek a hevesebb játékok stresszhelyzetet hoznak létre, rövid ideig tartó, fölhevült érzelmi állapotot idéznek elő. Az érzelmi intelligencia fejlesztéséhez pedig azáltal járulnak hozzá, hogy ezek a hevesebb érzelmi állapotok, szélsőségesebb érzelmek és indulatok nemcsak megjelennek a gyerekben, hanem egy rá gondot viselő édesapa segít neki abban is, hogy ezek az érzelmi hullámok lecsengjenek, megnyugodjanak. Mindezt azon az érzelmi és fizikai kapcsolaton keresztül teszi, amelyet a gyermekével fenntart. Az édesapának ez az egész folyamatot végigkísérő szerepe nagyon jól modellezi azokat a stresszhelyzeteket, amelyekben később az életünk során részünk lesz: előfordul majd, hogy heves indulataink támadnak, vagy erős érzelmeket élünk át – ám ezekben a szituációkban a lelkünkben ott lesz már egy begyakorolt minta arra, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Fontos tudni, hogy a gyerek a kezdeti években önmagában és önmagától még nem képes hatékonyan kezelni ezeket a heves érzéseket. Szüksége van valakire, aki segíti ebben.
A másik ok, amiért az apa rendkívüli módon képes fejleszteni a gyermeke érzelmi intelligenciáját nem más, mint az, hogy játék közben sokkal több testi kontaktus jön létre közte és a gyerek között, mint az anyával való játék során. Jól emlékszem, mekkora élmény volt gyermekkorunkban dögönyözni aput (anyut sosem dögönyöztük), és rettenetesen jókat lehetett vele birkózni is. Apukám, akinek fájós volt a háta a sok üléstől, nemegyszer megkért bennünket, testvéreket, hogy tapossuk meg. Igazán izgalmas dolog volt az apukám hátán járkálni, még azt is megengedte, hogy rugózzunk rajta, sőt, picit ugrálhattunk is. Ez a szoros fizikai kapcsolat fiziológiai és érzelmi reakciókat vált ki a gyerekben. Ehhez aztán hozzájárul az is, hogy a fizikailag és érzelmileg elérhető édesapa biztonságot nyújt a gyermeke számára, lehetővé teszi, hogy a gyermek ezekben az erős érzésekben kontrollra tegyen szert, és idővel hatékonyan szabályozza azokat. Ez az a képesség, amire felnőttként nagy szükségünk lesz.
– Óhatatlanul felvetődik a kérdés: ha mindezt tíz apából csak egy adja meg a gyermekeinek, akkor mi lesz a többi kilenc apa csemetéivel?
– Először is fontosnak tartom, hogy ne meneküljünk el a realitás elől: mondjuk ki, hogy ez így van. Azt azonban ne tegyük hozzá, hogy akkor ez természetes, ilyen a mai világ, hanem érezzük magunkat felszólítva arra, hogy felfedezzük, milyen óriási lehetőségek birtokában vannak az édesapák. Ez az arány azt is kifejezi, hogy egy apró változással is mennyi mindent adhatnának az apák a gyermekeiknek.
Ugyanakkor hadd említsem meg egy másik közelmúltbeli élményemet is: Egy kétéves kisfiút kereszteltünk. A szertartás alatt végig bensőséges légkörben volt együtt a család, látszott, hogy a szülők figyelnek a gyerekekre, ők pedig hallgatnak a szüleikre. A vízzel való találkozáskor azonban a gyermek – ez egészen természetes – fölsírt. Ekkor az apa gondolkozás nélkül belenyúlt a zsebébe, és odaadta neki az okostelefonját. A kétéves gyermek pedig rutinos mozdulattal bekapcsolta a készüléket, és lehúzta a menüsort. Ez az élmény akkora hatással volt rám, hogy szeretnék egy pár szót szólni erről a jelenségről is.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság már jó néhány évvel ezelőtt ajánlást adott ki a szülőknek, amelyben azt kéri, hogy hároméves korig egyáltalán semmilyen okoseszközt ne adjanak a gyermekeik kezébe. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hároméves kortól meg egy csapásra érdemes nevelési eszközként használni azokat. Egy óvodás gyermeknek gyakorlatilag nincs szüksége okoseszközre, és egy alsó tagozatosnak is csak minimálisan, ha a hosszú távú érdekeit és a megfelelő fejlődését tartjuk szem előtt. Az okoseszközök indokolatlan, én úgy szoktam mondani, oktalan használata a későbbiekben visszafordíthatatlan és maradandó károsodásokat okoz, s ezt nyilván egyetlen szülő sem akarná. Olyan kultúrában élünk azonban, ahol ez mégis megtörténik, szinte észrevétlenül is. Az imént említett apa, természetesen jó szándékkal, de óvatlanul cselekedett, mert azt tapasztalta, hogy az okoseszközök már egy ilyen pici gyermekre is nagy hatással lehetnek. Abban a helyzetben azonban valójában nem a kisfiának, hanem szülőként neki jelentett megoldást az okoseszköz oktalan használata.
Annak a gyermeknek szerencsére csak pár pillanatig volt a kezében a telefon, de egyes szülők, ha valami dolguk akad, hosszabb időre is odaadják a gyerekeknek az okoseszközöket, amelyekkel azok két-három órán át is nyugodtan elvannak, a szüleik nagy örömére. Azonban a kicsik még fejletlen és érzékeny idegrendszere éppen ekkor sérül, és az okoseszközök használata idővel függőséget okoz náluk. Tehát nem szükségletről, hanem függőségről van szó. A jelenben pedig megvalósul a csemetéink relatív elhanyagolása.
– Már a mi gyermekkorunkban is sokakat odaültettek a szüleik a televízió elé, hogy lekössék őket valamivel. Különbséget jelentett azonban, hogy a tévével még nem lehetett „társalogni”, mint a mai okoseszközökkel.
– Igen, és ezért a mai eszközök veszélyesebbek is. A gyerekeinket szinte észrevétlenül leszoktatják arról, hogy emberekhez forduljanak, személyeken keresztül keressék meg mindazt, ami fontos számukra. Ráadásul ezek az eszközök nagyon hatékonyan stimulálják az idegrendszert, és ezáltal függőséget okoznak. Naivitás azt gondolnunk, hogy az okoseszközök a gyermekeinkre ugyanolyan hatással vannak, mint ránk, hiszen mi – velük ellentétben – már kialakult idegrendszerrel, felnőttként vagy fiatalként találkoztunk először ezekkel a készülékekkel. Rájuk sokkal erőteljesebb hatást tesznek majd, és ez nem versenyelőnyt fog jelenteni a számukra, hanem hátrányt. Arról nem is beszélve, hogy már nyolc-kilenc-tíz évesen unni fogják az emberek társaságát, beleértve a szüleikét is, az érzelmi és a társas intelligenciájuk pedig jóval rosszabb lesz, mint a miénk, holott már mi is rengeteg kapcsolati nehézséggel küzdünk. Amikor lelkesülten személyre szabjuk az okoseszközöket, érdemes tudnunk, hogy valójában azok fognak személytelenre szabni bennünket.
Ha már karácsony alkalmából beszélgetünk, ami a család életének is az egyik legkitüntetettebb időszaka, hadd hangsúlyozzam, hogy a gyermekeinknek elsősorban nem ajándékokra, hanem emberekre van szükségük. Ha okoseszközöket adunk nekik ajándékba (ezt óvodások esetében semmiképpen ne tegyük!), akkor tulajdonképpen közvetítőszerepbe kerülünk: csupán azok leszünk, akitől azt a nagyon izgalmas eszközt kapták, de nem mi magunk leszünk a legértékesebbek és a legfontosabbak számukra.
– Ezek szerint akkor a szülő legyen inkább „maradi”?
– Egyáltalán nem a múlthoz kell ragaszkodnunk, hanem a gyerekeinkhez, akiknek a legnagyobb jót akarjuk. Eközben pedig fölfedezzük azt, hogy a szeretetünk révén, a gondoskodásunk által korlátozni és szabályozni tudjuk az életükben az okoseszközök használatát, még akkor is, ha ez konfliktusokkal jár. Ha másokra nem is, azokra mindenképpen érdemes hivatkoznunk, akik az Amerikai Egyesült Államokban a technológiai forradalom atyamesterei –a saját családjukban ők drasztikusan korlátozták és korlátozzák ezeknek az eszközöknek a használatát. Ők tudják a legjobban, milyen veszélyeket is rejtenek ezek.
– Egy kisgyerek mégis sokszor csak azt látja, hogy az osztálytársai netezhetnek, ő pedig nem. Hogyan lehet rávezetni arra, hogy a tiltás éppen az ő érdekében történik?
– Hasonló probléma már negyven-ötven évvel ezelőtt is létezett. Én is átéltem ezt, például akkor, amikor az osztálytársaim arról beszélgettek, hogy mit láttak az este nyolckor kezdődő filmben, nekem pedig a szüleim nem engedték, hogy megnézzem. A gyerekben ez persze feszültségeket kelthet, és konfliktusokat okozhat a társas kapcsolataiban. Ugyanakkor minél kisebbek vagyunk, annál inkább a közvetlen környezetünkből, vagyis a családból merítjük azokat az érzelmi és emberi erőforrásokat és a jólétünkhöz szükséges lehetőségeket, amelyektől boldoggá és egészségessé válhatunk. Ha egy családban odafigyelnek a szükségletekre, ha a gyerekek számára a szülők fizikailag és érzelmileg is elérhetők, ha a család úgy tudja megélni a hétköznapjait, hogy azokban jelen vannak a gyerekek számára érdekes és örömszerző tevékenységek is – sok kaland és izgalom, fölfedeznivaló és játék –, de emellett az odafigyelés, a gondoskodás és a törődés is, akkor a gyerekek számára a konfliktusok elviselhetővé válnak. És az esetleges tiltásokból fakadó stressz sokkal kisebb, mint az az állandósult stressz, ami a felnőtt világgal való túlzott és kontrollálatlan találkozásokból származik, vagy az a kielégületlenség és feszültség, ami az okoseszközök használatának következtében alakul ki. Az online játék ugyanis kielégíthetetlen vágyat szül, és valójában sohasem okoz igazi, mély örömöt, hanem csak jutalmaz és élvezetet nyújt.
– Ön hogyan készül a karácsonyra és miként éli meg?
– Keresztény hitünk szépsége és ereje, hogy az adventi készület során elkezdjük tudatosítani magunkban: érdemes azokat a vágyainkat is elevenen tartanunk, amelyek e világi életünkben nem teljesednek be, például az Isten utáni vágyakozásunkat. Érdemes azokat a célokat is ébren tartanunk, amelyeket itt, a földön soha nem érhetünk el, például az életszentséget. Érdemes azokat a tetteinket is egyre hangsúlyosabbá tenni az életünkben, amelyekért lehet, hogy nem kapunk viszonzást, s a gyümölcsüket valószínűleg nem mi fogjuk leszüretelni. Az advent és a karácsony a várakozás, a mély vágyak és a hosszú távú célkitűzések ideje számomra. Ilyenkor igyekszem képessé tenni magamat arra, hogy amikor majd a kis Jézus születésekor örülünk, akkor se valaminek a beteljesedésén, hanem valaminek a kezdetén örvendezzek. Hogy ebben a mindig beteljesülésre és kielégítettségre törekvő mai világban, ahol szeretnénk állandóan jól érezni magunkat, egy másik világban létezzek. Abban, ahol boldog ember lehetek az élet nehézségeivel együtt is. József, Mária és a kis Jézus boldogok lehettek, miközben a saját bőrükön tapasztalták az élet drámaiságát. A drámaiságot tehát igyekszem elfogadni, a boldogságot megélni, és személyeknek örülni, nem pedig tárgyaknak.
Agonás Szonja/Magyar Kurír
Az írás az Új Ember 2017. december 24–31-i számában jelent meg.
