Krisztus és a teremtett világ kapcsolata – A Pápai Ház szónokának első adventi beszéde
A Római Kúria munkatársai számára idén is Raniero Cantalamessa kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka tart adventi elmélkedéseket az Apostoli Palota Redemptoris Mater-kápolnájában. Az első alkalomra – Ferenc pápa jelenlétében – december 15-én reggel került sor.
„Napjaink kultúrája peremre szorította Krisztust, ezért istenemberi személyét a mindenség valós összefüggésébe kell (vissza)helyezni, vagyis a kozmoszba és a történelembe, a térbe és az időbe, a teremtés és az ember együttes összefüggésébe.
Mindez szolgálja azt a célt, különösen most a karácsonyi készületünk során, hogy Krisztus személyes emberi életünk és világnézetünk középpontjába kerüljön!” – ezzel a gondolattal kezdte Raniero Cantalamessa prédikációját.
A kapucinus szónok, aki az egyházatyák tanításának, a patrológiának szakavatott ismerője és a karizmatikus megújulás egyik vezéralakja, hosszú beszédében végigelemezte az Egyház tanának fejlődését Krisztus és a teremtett világ kapcsolata értelmezése terén, hogy végül feltegye a kérdést: Létezik-e valódi keresztény ökológia?.
A teremtés utáni „üres föld” bibliai képéből kiindulva a szónok Krisztus és a kozmosz kapcsolatát a páli és jánosi teológia fényében vizsgálta. A Jézust „a láthatatlan Isten képmásának”, „a teremtés elsőszülöttének” és „a minden hatalmak hordozójának” nevező Szent Pál-i tanítás a kereszt vonatkozásában szemléli Krisztus és a teremtés kapcsolatát. A jánosi teológia alapállítása pedig az, hogy „a mindenség az Ige által és érte teremtetett” és „benne is áll fönn”.
Krisztus és a teremtés kapcsolatát a patrisztikus hagyomány az ember üdvössége szempontjából értelmezte, ahogy a hitvallásunk szövege szól: „Propter nos homines et propter nostram salutem descendit de coelo – Értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből”. A 13. században a ferences Boldog Duns Scotus fordított a látásmódon, amikor a hangsúlyt – éppen a megtestesülésre rácsodálkozó greccói betlehemi jászol Szent Ferenc-i hagyományán keresztül – a teremtésre terelte. Scotus állítja: Isten megtestesülésének az oka távolabbról nézve nem a bűn, hanem az az isteni szeretet, mely saját lényéből önmagán kívül másnak is akart ajándékozni. Ez az ajándékozó transzcendentális szeretet alkalmi lehetőséggé válik a bűn orvoslására.
Az említett scotusi szemlélet – folytatta a kapucinus szerzetes a szónoklatát – választ adott a teremtés és a megváltás kapcsolatára, de nem tisztázta a viszonyt Krisztus és a teremtett világ között. A 20. században ezt kísérelte meg Teilhard de Chardin a maga elvitathatatlan tudományos felkészültségével. Az ő elképzelése a fejlődéselmélet jelenkori uralkodó irányzatában segített elkerülni azt a látszatot, mintha a Krisztus-esemény, vagyis a megváltás egy puszta történelmi baleset lenne, ráadásul elszigetelve attól a kozmosztól, amelyet pedig ő teremtett. Teilhard de Chardin szemlélete párhuzamosnak látja a világ evolúciós fejlődését és Krisztus teljes fokozatos kibontakozását, így a kozmogenezis összekapcsolódik a krisztogenezissel.
Krisztus, a maga titokzatos módján, belülről mozgatja a mindenség fejlődését, egészen a beteljesedésig menően, Teilhard szavával: „az ómega pontig”. A kereszténység történetében ő írt először himnuszt az anyagról és tanítása visszacseng a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes, az Egyház és a világ kapcsolatát tárgyaló dokumentumában. A teilhardi szemlélet belevonja ebbe a kozmikus szemléletbe az Eucharisztia szentségét is. A Mise a világ fölött című költői művében a hívő ember munkáját és életét épp az Eucharisztia kapcsolja össze az egész kozmosszal: a miséző pap szavai messze túlmutatnak a darabka kenyéren és megteremtik Krisztusnak a mindenséget fölölelő misztikus testét.
Cantalamessa atya adventi beszéde harmadik részében a Szentlélek sajátos szerepével magyarázta a kozmikus szemlélet hiányos oldalát, mely nem tudta ebben a képben kimerítően értelmezni a bűn súlyát és a megváltás szükségességét. Krisztus adja végső ajándékként a Szentlelkét, aki életet szerez nekünk, hiszen ő Urunk és Éltetőnk, „aki megújítja a föld színét”. A kapucinus barát szerint a teremtett világ megóvása érdekében tett minden emberi erőfeszítés a Szentlélek műve. Ő a teremtés kezdete és ő áll az időben kibontakozó fejlődés mélyén is, ami pedig ekképpen nem más, mint „a tovább folytatódó teremtés”. A Szentlélek műve lesz a „teremtés tökéletesítése”, mely a kezdeti formátlan állapotából egyre teljesebbé teszi azt, vagyis ő teremt a káoszból kozmoszt.
Raniero Cantalamessa végül az ökológia ma különösen aktuális témájában azt a legfontosabb kérdést vetette fel, hogy Isten egyházának van-e mondanivalója a teremtett világ megóvásának konkrét tetteiben. Személyes véleményének adott hangot a szónok, amikor kijelentette: Krisztus döntő szerepet játszik a teremtésvédelemben, de ezt közvetve, az emberen keresztül teszi. A kapucinus szónok a szentmise negyedik kánonjából idézett: „A magad képmására teremtetted az embert, és gondjára bíztad az egész világot, hogy csak neked, a Teremtőnek szolgálva uralkodjék minden teremtményen.”
Az uralom itt Jézus szándéka szerint értendő: „Nem azért jöttem, hogy engem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak másokat és életem adjam értük, a megváltásukra” (Mt 20,25–29). Ez a szolgálat és életadás a kulcsa a keresztény ember teremtésvédelmi szerepének. Krisztus éppúgy működik a teremtett világban, mint a szociális környezetben. Térben ez bizonyos szinkronban működést jelent, éppen a felebaráton keresztül, míg az időben átlós értelmezést nyer és időbeli felebarátaink az utánunk jövő nemzedékek, gyerekeink és unokáink lesznek. Amit velük és értük teszünk, azt Jézus szava nyomán vele magával tesszük. „Gondolkodjunk átfogóan, de cselekedjünk helyileg!” – idézte az ismert mondást a szónok és ezt Szent Ferenc példájával támasztotta alá, aki koldulni induló rendtársait arra intette, hogy csak azt fogadják el, amire feltétlenül szükségük van, nehogy elvegyék, ellopják a többiek részét.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: News.va
Magyar Kurír
