Krisztus vértanúi és az iszlám barátai – Boldoggá avatják a tibhirine-i trappista szerzeteseket?
1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja az algériai tibhirine-i trappista monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet, akiket később kivégeztek. Az Emberek és istenek című filmből ismert szerzetesek boldoggá avatásáról kérdezték Thomas Georgeont, ügyük posztulátorát.
1996. március 26-ról 27-re virradó éjszaka terroristák egy csoportja a tibhirine-i monostor kilenc szerzetese közül elrabolt hetet. (A monostort 1938-ban alapították, Medea városának közelében található, Algírtól 90 kilométerre délre.) Ugyanebben az évben, 1996. május 21-én sikertelen tárgyalások után az úgynevezett Fegyveres Iszlám Csoport bejelentette a kivégzésüket. Május 30-án megtalálták az áldozatok fejét, a holttestek azonban soha nem kerültek elő. A szerzetesek boldoggá avatása folyamatban van. Hogy áll a kanonizációs per? Erről beszélgetett október közepén a Rai News, az olasz közszolgálati média bloggere Thomas Georgeon trappista szerzetessel, az ügy posztulátorával.
– Georgeon atya, Önt 2013-ban nevezték ki posztulátorrá az algériai, tibhirine-i trappista monostor szerzeteseinek boldoggá avatási ügyében, akiket iszlám radikálisok gyilkoltak meg 1996 tavaszán. A perhez tartozik további 12 katolikus szerzetes ügye, akik 1994 és 1996 között estek áldozatául a terrorista erőszaknak. Köztük van Clavérie atya, az algériai egyház egyik kimagasló személyisége. Ön és Algéria püspökei az elmúlt hetekben látogatást tettek Ferenc pápánál. Amint köztudott, ezt az ügyet nagyon a szívén viseli a Szentatya. Hallhatóak voltak bizonyos vatikáni hírek, melyek szerint a folyamat pozitív fordulatot vett. Ez azt jelenti, hogy a boldoggá avatás a küszöbön áll?
– A Szentszék ezt az ügyet már hosszú ideje és nagy körültekintéssel követi. Tiszteletben kell tartanunk a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának eljárásmódját, az utolsó lépés hiányzik még, és reméljük, hogy azt teljesítve rövidesen már a boldoggá avatás következhet. El kell ismernünk, hogy a kongregáció mindig nagylelkű és együttérző volt mind az eljárás, mind a posztulátor iránt, amiért én nagyon hálás vagyok. Ferenc pápa nagy érdeklődéssel fogadott bennünket, jól ismeri az ügyet és a kihívásokat is, melyekkel az jár. A találkozást nagyon pozitívan értékelem; számomra a legszebb és legmeghatározóbb pillanata volt, mikor a Szentatya arról a muszlim fiatalról érdeklődött, akit Clavérie atyával együtt öltek meg. Azt hiszem, ha lehetséges volna, Ferenc pápa őt is hozzáfűzte volna az eljáráshoz! És itt válik világossá számunkra ennek az ügynek a mély és spirituális értelme: ez a muszlimokkal közös vértanúság, nem pedig ellenük történt. A 19 feltételezett mártír úgy döntött, hogy hűségesek maradnak a néphez, a földhöz és az Egyházhoz, amely szenved. Hiszen az igaz barát nem áll odébb, amikor a társa bajban van, hanem mellette marad és együtt szenved.
Szeretném hozzáfűzni, hogy itt kollektív vagy más néven közösségi szentségről van szó, melyet ma az Egyház kezd újra felfedezni (Chiara Lubich egyik nagy intuíciója volt), ami a történelem folyamán gyakran a vértanúság egyik lényegi szempontjának számított. Ez a 19 mártír, ha boldoggá avatjuk őket, nagy fényességet jelenthetnek az Egyház számára mint a keresztények és muszlimok közti párbeszéd leghitelesebb tanúságtevői, a Jézus szeretetéből áradó Fény tanúi.
– Kétségtelen, hogy ezt a boldoggáavatási pert bonyolult szálak kötik az iszlámhoz, Algéria márpedig iszlám föld. Fennáll annak a kockázata, hogy megsértjük az iszlám érzékenységét? Hogyan tekintenek erre az ügyre az algériai iszlám közegben?
– Ferenc pápa arra kért minket, hogy legyünk nagyon tapintatosak, ne okozzunk fájdalmat senkinek, hogy ennek a történetnek a felidézése alkalmat kínáljon egyben a jövő felé is tekinteni. De vitathatatlan, hogy mindig fennáll a veszélye az érzékenység megsértésének. Éppen ezért van szükség arra, hogy erre alkalmas katekézisekben feltárjuk a keresztény vértanúság igazi értelmét. A keresztények számára éppúgy, mint az algériai muszlimoknak. Az a mártír, aki életét adja másokért, nem pedig az, aki a tömegben felrobbantja magát megölve ezzel sokakat. A „mártír” szó „tanúságtevőt” jelent, ebben az értelemben tehát ezek a mártírok Krisztus és a barátság tanúságtevői, azé a barátságé, ami képes arra, hogy szoros kötelékbe fonjon embereket, akár olyanokat is, akik nem egy hitet vallanak. Az ember nem képes megtéríteni másokat, csakis Isten képes erre.
Algéria ma egyértelműen a megbékélés útján jár, és él a vágy begyógyítani a még mindig nyitott sebeket, melyek ott vannak minden muszlim és keresztény közösségben (arról beszélnek, hogy a sötét évtizedben, 1990 és 1998 között több mint 200 ezer áldozat lehetett). Úgy tűnik, hogy egy esetleges boldoggá avatás az Egyház hozzájárulását jelentheti ehhez a folyamathoz. Nyilvánvaló, hogy jól meg kell magyaráznunk, pontosan mi is egy boldoggá avatás; hogy nem egyszerűen a rossz muszlimok által megölt jó keresztényeket akarjuk ily módon felmagasztalni. Úgy tűnik, hogy az ország vezetése pozitívan állna hozzá, ha a boldoggá avatást esetleg Algériában ünnepelnénk. Ellenhangok persze mindig lesznek, még magában az Egyházban is!
– Térjünk vissza a hét szerzetesre, akiknek a nevét is ismerjük: Christian, Luc, Christophe, Michel, Bruno, Celestin és Paul. Különböző tapasztalatokkal érkeztek a monostorba, mégis a reménység jelei voltak Alsó-Algéria népei számára a trappista monostor egyszerűségével, a szemlélődő életvitellel, az Úrral megélt barátsággal és a munka iránti alázatukkal. Hogyan tekintettek ők az iszlámra?
– Az iszlámról alkotott véleményük korántsem volt egységes! Christian élettörténetéből és tanulmányaiból eredően mindannyiuk közül a legerőteljesebben kapcsolódott bele az iszlámmal folytatott párbeszéd folyamatába. Amikor 1984-ben megválasztották a közösség elöljárójává, próbálta testvéreit is erre az útra terelni, ezzel azonban nem mindannyian értettek egyet. Adódtak ebből feszültségek is. Néhány testvér nem az iszlám miatt jött Tibhirine-be, hanem mert ez radikális döntésnek tűnt, vagy a szegénység, az eldugottság miatt… És mindannyian a párbeszéd túlságosan fogalmi teológiájának foglyai voltak. Az üdvösség, a lelkiség és az élet párbeszédének útját választották. Ez a híres „együttélés”, amellyel ma is oly nagyon küszködünk. Az az iszlám, amiről Christian beszélt, egy különös iszlám volt, amely nyitott a dialógusra; a szúfik iszlámja ez, akik olykor a monostorba is ellátogattak – ez azonban nem felel meg az iszlámnak általában véve, ami kevésbé nyitott, és nem annyira vágyik a keresztényekkel való kapcsolat kialakítására.
Christophe számára a muszlim hívőkkel ápolt kapcsolat célja a tanulás volt, annak a megtanulása, amit az Úr rajtuk keresztül akar mondani. Nem hiszem, hogy Christophe önmagát állította volna a tanító szerepébe. Michel a szúfikkal való közös imaalkalmakból táplálkozott; az iszlámról alkotott képe inkább úgy festhető le, mint egy, az Isten felé vezető út, amelyen mindannyian osztozunk, és amelyen kölcsönösen segítjük egymást… Érthető tehát a reményről alkotott víziójuk. Arról a reményről, hogy bárki megértheti Istennek az emberről alkotott tervét, ami az egység, a benne való egység, amely minden embert magába foglal.
– Ha róluk van szó, nem hagyhatjuk szó nélkül Christian de Chergé priort és végrendeletét, amit nem sokkal a meggyilkolása előtt írt. Egy rendkívüli dokumentumról beszélünk. „Ha egy nap megtörténik velem, hogy a terrorizmus áldozatául esem, szeretném, ha úgy emlékeznének rám, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam” – írja Christian. Egy harmonikusan csengő akkord ez a Ferenc pápának oly kedves perifériák egyházának egyikében. Egy egyház, ami nem prozelitizmusra törekszik, hanem igyekszik Algéria szegényeinek barátságát megnyerni. Jól értelmezem Christian egyháztani vízióját?
– Igen, a „barátság” a helyes kifejezés, találkozni a másikkal az ő különbözőségében, és kölcsönösen gazdagodni. Közeledni Isten felé és a másik ember felé egy és ugyanaz, máshogy nem cselekedhetem, mondta Christian atya. Teljes önkéntességre van itt szükség, és nem lehetséges előrelépés önmagunk levetkőzése és kockázatvállalás nélkül. Mélyen érinti testvéreinek a vágya, hogy elkerüljenek egy olyan kommunitarianizmust, ami kizárja a másik embert. Mindannyiuk meggyőződése volt, hogy ott kell élniük, ahová Isten hívta őket: a találkozás és ima szolgálatában, a baráti látogatásokban. Semmi transzcendens… csak egy ház az iszlám hazájában. Egy kicsi baráti szoba, ami rálátást enged arra, ami egyesít. Christian nem nagyon hitt a teológiai párbeszédben, számára a párbeszéd egzisztenciális volt, a szomszédokkal, az ország lakóival való közös élet a hétköznapi tevékenységek megosztásán és a monostor vendégszeretetén keresztül.
– Algéria mindig is az iszlám és a kereszténység közötti párbeszéd történelmi „laboratóriuma” volt. Egy párbeszédé, ami a XX. században nagy neveket vonultatott fel: Luis Massignon, Charles de Foucault kistestvérei, Duval bíboros (VI. Pál pápa jóbarátja), nem elfeledve a kairói domonkos atyákat és a korban hozzánk legközelebb álló Paolo Dall՚Oglio jezsuita atyát. Mivel járulhat hozzá ma a muszlim–keresztény párbeszédhez „Tibhirine lelke”?
– Tibhirine a szóvá vált csend. Jobban kellene ismernünk, mit is jelent valójában „Tibhirine lelke”. Senki sem ismerte azelőtt… Szegény szerzetesek, akik Algéria hegyei között laktak… „Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket”, ahogy Szent Pál mondja. Íme az első jel… Nem kell félnünk a saját törékenységünktől, kicsinységünktől, el kell fogadnunk és megélnünk, mert abban fogja Isten kinyilatkoztatni nekünk saját magát, és így mutat be minket is másoknak.
Azt hiszem, „Tibhirine lelke” egy olyan spirituális megbízás, amelyet mindannyian megkaptunk: keresni Isten arcát a másikban, még akkor is, ha másban hisz, mint én. Újra értelmet adni a különbözőségnek életünk mindennapjaiban. Ha nem veszünk tudomást a másikról, növekedni fog a kommunitarianizmus, mert azt fogjuk hinni, hogy a másik veszélyt jelent, és jobb, ha bezárkózunk magunk közé, olyanok közé, akik hasonlóak hozzánk. Ez az, amire a tibhirine-i testvérek nem voltak sohasem hajlandóak, még a legkockázatosabb helyzetekben sem.
És talán egy utolsó gondolat, amit ránk hagytak: Isten nélkül nincs értelme az életnek.
– A tibhirine-i monostor egy „hegyre épült jel” volt. Mit gondol az Önök rendje, megérett az idő, hogy visszatérjenek az Atlaszba?
– Sajnos, ennek még nem érkezett el az ideje. Több oka is van ennek, mindenekelőtt azt mondanám, azért nem, mert egy nagyon súlyos örökségről van szó, amit nem szabad alábecsülnünk. Természetesen a környékbeli emberek és az algériai egyház részéről van egy várakozás, egy vágy, hogy újra szerzeteseket láthassanak Tibhirine-ben. A rend megpróbált küldeni egy közösséget Algériába, ennek az egyik tagja én magam voltam. Néhány hónap elteltével, 1998-ban, megértettem, hogy ez még túl korai. Rá kell bízni az időre. Néhány testvér ottmaradt Algírban, nagy bátorsággal, 2001-ig, majd a próbálkozás meghiúsult, biztonsági okok miatt lehetetlen volt élni a monostorban. Jean-Marie Lassausse atya kitartásának és gigászi munkájának köszönhetően a monostor 2001 és 2016 között megmaradt, és zarándoklatok célpontjává vált keresztények és muszlimok számára. Egy éve a Cremini Ne közösség él a monostorban bizonyos folytonosságot biztosítva. Nem könnyű a helyzet, és nem tudni, milyen véget ér. A monostor a közösségünk tulajdonában marad… Ki tudja, egy nap talán újra élnek majd szerzetesek odafent.
– Utolsó kérdés: Önök Thomas Merton közösségéhez tartoznak, aki a XX. század lelkiségének egyik kimagasló figurája. A szemlélődés embere, és egyben az emberiség történelmének egyik prófétai alakja. A kérdésem: miként tud a trappista rend jel lenni a világban?
– Prófétai jel, azt hiszem, azok vagyunk akaratlanul is! Arra vagyunk meghívva, hogy hivatásunkat és megszenteltségünket mindig egyre hitelesebben éljük meg a jelen kor szükségleteire is tekintettel, így válva a kitartó ima, a józanság és a szeretetben megélt egység tanúivá. Ez a rövid összefoglalása Ferenc pápa szavainak, melyeket a generális káptalanunkhoz intézett tavaly szeptember 23-án. Életünk minden elemének arra kell irányulnia, hogy létrejöhessen egy olyan hely a monostor és az ott élők szívében, ahol Isten és Krisztus úgy mutatkozhatnak meg, mint az élet valódi középpontja. Ehhez szükség van a teljes önkéntességre, ami a mai világból nagyon is hiányzik. Annak a bemutatása, hogy az Istennel való egység az életet az Istenben való egységesülése felé vezeti, valódi küldetést jelent a mai Egyházban. Ez magyarázza azt, hogy miért fordul meg egyre több olyan ember a monostorok vendégszobáiban, akik keresik, hogyan találkozhatnának Krisztussal, és ezáltal hogyan adhatnának valóságos értelmet az életüknek. Olyan ma a világ, mint egy modern sivatag, mi pedig próbálunk közösségi életet élni minden emberért, illetve helyileg ott, ahol van, aki szenved és van, aki küzd… A közösség próféciája ez!
Christian de Chergé, a vértanúságot vállaló trappista szerzetesek elöljárójának spirituális végrendelete (Algír, 1993. december 1.):
„Ha egy nap megtörténik velem – és talán épp ma –, hogy a terrorizmus áldozatául esem, amely szemlátomást minden Algériában élő külföldit el akar nyelni, szeretném, ha a közösségem, az egyházam, a családom emlékezne arra, hogy életemet Istennek és ennek az országnak adtam; ha elfogadnák, hogy minden élet egyetlen Mesterétől nem volt idegen egy ilyen brutális távozás […]; ha az én halálomat hozzá tudnák kapcsolni ahhoz a sok, hasonlóan erőszakos halálhoz, amely a névtelenség homályába merül. […] Eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, hozzájárultam a rosszhoz, amely sajnos diadalmaskodni látszik a világban, még annak rosszaságához is, aki vakon lesújt majd rám. […] Nem akarhatok magamnak ilyen halált. […] Hogyan örülhetnék annak, ha majd meggyilkolásommal megkülönböztetés nélkül vádolják azt a népet, amelyet annyira szeretek. […] Ismerem, milyen nagy általános megvetés övezi az algériaiakat. Ismerem az iszlámról alkotott torz képeket, amelyeket bizonyos iszlamisták táplálnak. […] Algéria és az iszlám bennem másképp él; egy test és egy lélek. […] Halálom nyilvánvalóan igazolni látszik majd azokat, akik gyorsan idealistának vagy naivnak bélyegeztek. […] De tudniuk kell, hogy végre szabad leszek leggyötrőbb kíváncsiságomtól. Akkor, ha Isten is úgy akarja, tekintetem az Atya tekintetébe olvad majd, hogy vele együtt szemléljem az ő muszlim gyermekeit, úgy, ahogyan ő látja. […] E köszönetmondás mindent elárul eddigi életemről, és természetesen titeket is belefoglallak, tegnapi és mai barátaim […]. És téged is, utolsó órám barátja, ki nem tudod, mit teszel. Igen, neked is köszönetet akarok mondani, és istenhozzádot, amikor szemtől szemben állok majd veled. Adja ég, hogy egykor újra találkozzunk, mint boldog latrok a paradicsomban, ha Isten, mindkettőnk Atyja is úgy akarja. Ámen. Insallah.”
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fordította: Koszoru Péter
Forrás: Pierluigi Mele/Confini.blog.Rainews.it
Fotó: OSCO.org; News.va; Wikiwand
Magyar Kurír
