„Szárnyalásra születtünk” – Egy szombat délután a városmissziós napok jegyében
Június 10-én Székely János esztergom-budapesti segédpüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Caritas in Veritate Bizottságának elnöke vezetésével missziós menet járta be Budapest belvárosát. „Az ember élő hitének minden helyzetben találkoznia kell a világgal” – írja Romano Guardini. A Horváth Mihály téri templomból ma ennek szellemében indul „missziós menet” a Deák térre. Olyan találkozás ez, amelynek gyakrabban kellene megtörténnie, hogy „vallásos” és „világi” életünket ne tekintsük két külön tartománynak.
– Tanulnunk kell még ezt a műfajt – mondja Michels Antal plébános –, és jó, ha tudatosítjuk, hogy nem elsősorban azoknak szól, akik az utcán és az ablakokból csodálkozva, érdeklődéssel vagy elutasítóan megnéznek bennünket, hanem nekünk. Nekünk magunknak, akik elindulunk. Nem „téríteni” akarunk, hanem megmutatni magunkat. Ennek biztosan van hatása; hogy milyen, hogy kit hogyan szólít meg, azt mi magunk sem tudhatjuk egész pontosan. Egyszer régen Esztergomban egy hasonló „kitelepülésünk” alkalmával odajött hozzám egy férfi. „Nekem, noha harminc éve ebben a városban élek, soha senki nem beszélt még hitről, kereszténységről, Jézusról” – mondta. Én pedig arra gondoltam: akkor már egyedül miatta is érdemes volt elindulnunk evangelizálni.
Amikor a Horváth Mihály téri templomban kettő után a menetre készülődünk, még kissé „lámpalázasnak” tűnik a hangulat. Az egyik oka ennek az lehet, hogy kint zuhog az eső. Bartha Angéla szociális testvér, az esemény főszervezője költői szavakkal imádkozik a sikerért: arra kéri a Jóistent, hogy angyalai által előkészített úton haladhassunk, és hogy olyan emberekkel találkozhassunk, akiknek ma a leginkább szükségük van erre. Pünkösti Bálint szervező pedig mindenkit arra bátorít, hogy ha úgy érzi, jó lenne valakit megszólítani, nyugodtan álljon meg, maradjon le majd.
– Arra készülünk, hogy „visszahódítsuk” városunk utcáit Isten számára – mondja buzdításában Székely János esztergom-budapesti segédpüspök –, noha valójában már eleve minden az övé. Arra vágyunk, hogy az ő országa jöjjön el, az ő akarata érvényesüljön, amint a mennyben, úgy a földön is”, mint a miatyánkban imádkozzuk. Isten igéjét szeretnénk közvetíteni a város számára, mert abban hiszünk, hogy csak az képes egészen betölteni az ember szívét. És hogy milyen módon tehetünk a hitünkről tanúságot? Megeshet, hogy egyszerűen a mosolyunkkal fogunk evangelizálni. Annak is óriási ereje lehet, mert örömünk, békénk titkára utal.
Amikor elindulunk, még esik. A templom kapujánál feltorlódik a tömeg, a gitárosok aggodalommal tekintgetnek kifelé, féltik a hangszereket az esőtől. Ketten vissza is fordulnak közülük, ponyvát akarnak szerezni, amit föléjük lehetne tartani. Erre azonban végül nincs szükség, mert öt perc múlva már csak az utolsó esőcseppek hullanak.
A Baross utcán át a körútig, majd azon átkelve, a Krúdy Gyula utcába bekanyarodva, a Lőrinc pap téren át a Mikszáth térre, a Kálvin, az Egyetem, majd a Ferenciek terére, a Kossuth Lajos utca forgatagában a Petőfi Sándor utcára, a Szervita és végül a Deák térre, az evangélikus templom elé megyünk. Templomtól templomig haladunk, mintegy „menedéket keresve”, a biztos pontokat összekötve, és mindenhol rövid imát mondunk, miután a püspök imáját, rövid elmélkedését meghallgattuk. Székely János áldást kér a városra, az itt élőkre, és arra buzdít bennünket, hogy a szeretet és a harmónia dallamait énekeljük. Itt és most, de az életünkkel is.
Sokan figyelik a menetet, értetlenül vagy mosolyogva. Egy pici kutya a Baross utcában hosszan méltatlankodva ugat bennünket az erkélyről. A jezsuiták temploma előtt kerékbilincs fogságába esett autó drámája zajlik, amikor megérkezünk. A „szabadítók” a közterület-felügyelettől éppen a mi ámenünk és továbbindulásunk utáni pillanatban érkeznek meg.
A Reviczky utcában egy ablakból mosolyogva pillant ki egy nő, és érdeklődve olvassa az igekártyát, amit az ablakrésen át valaki a menetből becsúsztatott neki. Az Egyetem téren turistacsoport útját keresztezzük. Az idegenvezető éppen Remete Szent Pálról és az isteni gondviselésről beszél. Arról, hogy amit kapunk, nem mindig sok ugyan, de mindig éppen elég, ha megfelelő lelkülettel fogadjuk.
A Ferenciek terén Teréz anya egyik nővére kilép a menetből, és beszélgetésbe elegyedik a buszmegállóban ülő hajléktalan férfival. Hosszan invitálja Tömő utcai központjukba, majd így búcsúzik: „Mindennap jöhet ebédelni. Várjuk!” A Kossuth Lajos utcán pirosban megyünk át – és megtehetjük, mert két rendőr kíséri csapatot.
Mire a Szervita térre érünk, már annyira süt a nap, hogy éget. Angéla hálát ad a szép időért, a nagy fényességért, amely a feltámadásra utal, és hadat üzen minden szomorúságnak, közömbösségnek.
A Deák térre érkezésünk már valóságos győzelmi bevonulás. Kunszabó Zoltánék és Csiszér Lászlóék fogadnak, a tér pedig körénk gyűlik, lelkesen hallgatja a zenét, az énekünket. Míg az indulásnál még tele voltunk kétségekkel, most úgy érezzük: hazaérkeztünk. Az élettel teli város minden jelből ítélve örül nekünk.
– A katolikus városmissziós napok jegyében vagyunk itt – mutatkozik be Kunszabó Zoltán állandó diakónus, majd rövid interjút készít a püspökkel. – Miért tartod fontosnak, hogy Budapest utcáin ebben a formában megjelenjünk? – kérdezi tőle. Székely János a tyúkok között felnőtt sas történetével válaszol, amelyet csak nagy nehezen lehetett ráébreszteni, hogy nem a tyúkól az igazi otthona, hogy szárnyalásra született. Ahogyan mi a szeretetre, a szeretet szárnyalására. Erre akarjuk felhívni a figyelmet.
– Bár esőre állt, amikor elindultam, csak azért sem hoztam ma ernyőt – mondja Bartha Angéla. – És lám, csakugyan nem volt rá szükség. Hittem, hinni akartam abban, hogy szép nap vár ránk, hogy a lelkesedésünk majd felmelegíti. Köszönjük a püspök atyának, hogy vele járhattuk végig ezt az utat. Hogy jel lehettünk a szombat délutáni Budapesten.
Kiss Péter/Magyar Kurír
Fotó: Merényi Zita
