A biztosítás nem fedezte a kemoterápiáját – az asszisztált öngyilkosságot viszont igen
Egy négygyermekes amerikai asszony, Stephanie Packer örül minden pillanatnak, amit még férjével és gyermekeivel tölthet; mindent meg akar tenni, ami hozzásegíti, hogy akár csak egyetlen másodperccel is több időt tölthessen velük.
Az asszisztált öngyilkosság 2016-ban vált törvényes lehetőséggé Kaliforniában; ekkor kapta Stephanie Packer az első pofont: biztosítója megtagadta a számára létfontosságú kemoterápia költségeinek fedezését, viszont fizették volna számára a gyógyszert, amivel véget vethet életének.
„Mintha gyomorba vágtak volna” – mesél érzéseiről a kaliforniai Orange-ban élő asszony a dokumentumfilmben (Compassion and Choice Denied), melyet a Center for Bioethics and Culture Network készített; beszél tapasztalatairól, milyen gyógyíthatatlan betegséggel élni egy olyan korban, amikor az asszisztált öngyilkosság olcsóbb, mint a küzdelem az életért.
Különösen aggasztó, hogy a biztosító korábban támogatta volna az asszony kemoterápiáját, majd egy héttel azután, hogy Kalifornia állam legalizálta az asszisztált öngyilkosságot, küldtek neki egy újabb levelet, melyben értesítik, hogy mégsem fedezik a terápia költségeit, és ehhez többszöri fellebbezés után is ragaszkodtak.
„Mihelyt elfogadták a törvényt, az életük meghosszabbításáért küzdő betegek sorra estek el a kezelés lehetőségétől, mert ez [az asszisztált öngyilkosság] mindig a legolcsóbb opció” – mondja Stephanie a dokumentumfilmben.
Az orvosi felügyelettel zajló öngyilkosság az Egyesült Államok csak néhány államában legális; Brittany Maynard 2014-es nagy port kavaró esete irányította jobban a témára a figyelmet. A 29 éves lánynak agydaganata volt; betegsége utolsó hónapjaiban az aktív eutanázia lehetőségéért harcolt, végül Oregonba költöztek, mert ott engedélyezték az asszisztált öngyilkosságot.
A Katolikus Egyház számos vezető személyisége, köztük maga Ferenc pápa is szót emelt már az asszisztált öngyilkosság ellen, „hamis együttérzésnek” nevezve azt. Los Angeles érseke, José Gomez úgy fogalmazott: az asszisztált öngyilkosság „a szolidaritás kudarca”, éppen a legsérülékenyebb emberek maradnak magukra.
„Arra vagyunk meghívva, hogy támogassuk egymást, hogy fogjuk egymás kezét, és végigjárjuk az utat – mondta Stephanie Packer, majd hozzátette: – Azt akarom, hogy a gyerekeim lássák, a haldoklás is az élet része, és az életed végének közeledése alkalmat ad arra, hogy értékelj olyan dolgokat, amelyeket korábban észre sem vettél.”
Stephanie önsegítő csoportokat vezet gyógyíthatatlan, illetve krónikus betegségben szenvedőknek; úgy látta, egyértelműen változott a csoporttagok hozzáállása, amikor legalizálták az asszisztált öngyilkosságot.
„Addig általában a támogatás és a szeretet állt a találkozásaink középpontjában; jelen voltunk egymás számára, bátorítottuk egymást: „Tudod, ez a mai egy nehéz nap, de a holnap más lesz”. Ám amikor elfogadták a törvényt, sokan rosszabb lelkiállapotba kerültek, és többen úgy érezték, hogy véget akarnak vetni életüknek.
„Emiatt fognak meghalni emberek – folytatta a négygyermekes asszony. – A betegeknek tisztában kell lenniük azzal, hogy ez mit jelent, és a nyilvánosságnak is tudnia kell, hogy ez megöli a betegeket, mert nem kapják meg a kezelést, amely meghosszabbíthatná életüket.”
Stephanie Packer úgy gondolja, az asszisztált öngyilkosság támogatói kifacsarták az öngyilkosság szó jelentését, hogy „édesebben” hangozzék, és azt is újradefiniálták, mit is jelent halálos betegséggel élni. „Ez oda vezetett, hogy a gyógyíthatatlan betegséggel élők úgy érzik, ők nem számítanak, nem éri meg pénzt fektetni a betegséggel való harcukba, mert ők nem érnek annyit” – fogalmaz Stephanie Packer.
Packer véleménye szerint az asszisztált öngyilkossághoz használt gyógyszereket „nem lenne szabad, hogy orvosok és a kormányzat támogassák. Ez így nincs rendben… Rosszul hat rám, rosszul hat a betegséggel vívott harcomra, és lerövidíti az időt, amit itt tudok tölteni a gyerekeimmel.”
Packer felhívta a figyelmet azokra a lehetőségekre, amelyek nagy segítséget jelenthetnek a végstádiumos betegeknek, akár pénzügyi, pszichológiai, fizikai támogatásra van szükségük, vagy ha egyszerűen csak szólni szeretnének valakihez.
Az életigenlő palliatív gondozás változatlanul jelentős orvosi költségnek számít, holott – mint Stephanie Packer is említette – több energiát és anyagi támogatást kellene a hospice ellátásba fektetni, ahelyett, hogy a halált tennék olcsóbb lehetőséggé. „A rosszul működő egészségügyet kellene helyrehozni, és akkor élnének az emberek, nem azt éreznék, hogy a halált kell választaniuk.”
Forrás: Catholic News Agency
Fotó: Pexels.com
Magyar Kurír
(vn)
